Szabó Gábor

Akadnak sportágak, ahol a szülői jelenlét – finoman szólva is – hangsúlyos. A tenisz ilyen, kár volna tagadni. Talán csak a műkorcsolya ilyenebb, ha jól belegondolunk.

Nehéz elképzelni kívülállóként, mi meló van abban, hogy valaki eljusson egy világbajnokságra.

Így, egy hét moszkvai tartózkodás után az ember önkéntelenül is megpróbál összegezni. Nem is annyira a versenyeken szerzett tapasztalatait, mert olyasmit már látott, hanem inkább a helyszíni benyomásait, elsősorban talán azért, mert nem járt még errefelé.

Álldogáltunk tegnap este magyarok a Luzsnyiki stadion előtt a Magyar Atlétikai Szövetség vezérkarával, gyakorlatilag a Gyulai testvérekkel, és lógattuk az orrunkat. Pedig hát valamennyien ebben a sportágban nőttünk fel, nálunk talán kevesen tudják jobban, hogy mit ér atlétikában egy világbajnoki ezüstérem, mégis szomorkodtunk.

Amikor Vlagyimir Vlagyimirovics megérkezett a megnyitóra, akkor nemcsak egy emberként kezdett el fényképezni mindenki, hanem az egész műsornak hátat fordított egy teljes lelátó.

Beharangozó.

A magyar síugrók kis családjának voltak a tagjai a hetvenes-nyolcvanas években. Nemzetközi szinten nem tartoztak az élmezőnyhöz, de aligha a lelkesedés hiánya miatt. A család régen szétesett, de emlék akad bőven.

Amikor pár éve Robert H. Storey, a Nemzetközi Bobszövetség elnöke nem hosszabbította meg a szövetség futó szerződését az Eurosporttal, sokan támogatták. Azzal érvelt, hogy ha nem egy nagy tévécsatornával szerződnek, hanem sok kicsivel, az sokkal több pénzt hoz a konyhára.