Fotó: Galló Rita
Magyar Narancs: Akkoriban könnyen elengedték a szülők síugrani a gyerekeket? Nem féltették őket? Persze az is elég hihetetlen, hogy egy gyerek azzal jön: "Apa! Síugró szeretnék lenni."
Gellér Gábor: Régen ez nem volt probléma, mindenki sportolt, mert nem volt mit csinálni, a szülők pedig amíg nem mentek el egy versenyre, nem nagyon tudták, hova engedték el a gyereket. Mondjuk ez nálunk másként volt, mert nekem már a bátyáim is ugrottak. Magyarország síugróinak egyébként úgy 70 százaléka volt budakeszi lakos: tőlünk csak fel kellett sétálni a Szabadság-hegyre. Hetvenen jelentkeztünk, 30-40-en ugrottak is, aztán versenyzőnek maradtunk 3-4-en. Hetedikes-nyolcadikos korban kezdtük, feljártunk edzésekre, focizgattunk, augusztustól szeptember végéig pedig minden hét végén volt verseny a műanyag sáncon.
Kelemen Zoltán: Az a sánc az egyik első ilyen volt Európában, Amikor 1958-ban megrendezték itt az első versenyt, több mint 25 ezer ember volt rá kíváncsi. Az ugrók fehér ingben versenyeztek. Azért azt tudni kell, hogy az akkori síugrás alapvetően nem volt veszélyes sport, egy kéztörés is ritkaságnak számított. Az alpesi sí, különösen az abfahrt, a lesiklás sokkal veszélyesebb. A síugrás kiszámítható, nincsenek véletlenek, áll fenn az ugró, aztán csúszik, elugrik. Maximum a szél okozhat problémát. De viharos szélben nem engednek ugrani.
MN: Emlékeztek az első edzésekre?
GG: Általában lejtőcsúszással kezdődött a dolog. Aki már itt kirostálódott, az biztosan nem ugrott. Volt két sánc a Szabadság-hegyen, a kisebben úgy 28 métert lehetett ugrani, de a nagyobbik sánc lejtőjébe is néha építettek egy pici elugróasztalt, onnan csak 8-10-et. Volt, aki felment, ott ült egy délelőttöt, és végül hazament. Sokan lemorzsolódtak, amikor január környékén felköltöztünk a Mátrába, mert ott egy jóval nagyobb sánc volt.
KZ: Azt azért fontos tudni, hogy sosem az edző küldi fel a versenyzőt - a versenyző akar egyre nagyobb sáncra menni. Nem parancsolnak rá senkire, ez belülről jön. Meg persze ha a haver leugrott, akkor nehogy már én ne ugorjak le. Ez ilyen vircsaft. Persze van, aki valahol megtorpan, de a csapat alapvetően húz magával.
MN: Sokan egyszerűen el sem tudják képzelni, hogyan működik a síugrás. Fenn ülsz, aztán egyszer csak...
GG: Mi annak idején még nem szemből indultunk, hanem oldalról csúsztunk be, vagy volt, hogy keresztbe álltunk és beugrottunk. Akkor még nem volt egyértelmű, hogy mindenkinek megy a léce a helyes úton, mint manapság, nem volt jégcsatorna, ami vezeti a lécet, és ami azóta a legnagyobb fejlesztés talán. Nekem volt olyan szerencsém, hogy még ugorhattam kerámianyomból, ami hasonlít ehhez, eleinte rettenetesen furcsa volt, nem kellett semmit csinálni, mégis folyamatosan gyorsult a léc. Nehéz volt ugyan megszokni, de ha megszoktad, akkor már sokkal könnyebb volt elugrani.
KZ: Ráadásul mi azért a többiekhez képest nem tudtunk síelni, vagy legalábbis nem olyan szinten, mint kellett volna. Mi akármit csináltunk, nem tudtuk úgy előrenyomni a térdünket, mint ők, képtelenek voltunk rá, egyszerűen nem úgy álltunk a lécen, pedig mindennek ez az alapja. Sokkal rövidebb lécekkel ugrottunk, de vezetni is kellett azokat, mert nem volt semmi oldaltartás. Nekünk már az kihívás volt, hogy lejöjjünk a nekifutón, és olyan pozícióban legyünk a sáncasztal végén, hogy abból előre tudjunk ugrani. Ezekkel a mai sílécekkel az akkori sáncokról le sem tudnánk jönni. De ezek már nem is sílécek, ezek már szárnyak.
MN: A levegőben mit tudsz csinálni, ott lehet még korrigálni?
GG: Ha érzed, hogy van ellenszél és jó pozícióba kerültél, akkor az ugrás első harmadában azért tudsz még magasságot szerezni, illetve meg tudod akadályozni, hogy lelassulj. Utána már nem nagyon tudsz javítani, az ugrás közepétől szinte csak lebegsz a levegőben. Ha magasra ugrasz, és állsz ugrás közben, nem pedig fekszel, hamarabb lelassulsz, és leesel. Olyan, mint a frizbi, ami csak akkor repül messzire, ha laposan dobod.
KZ: Ma már sok függ attól, ki milyen nehéz, mi még ham and eggset reggeliztünk, a disznóvágásról mentünk a négysáncversenyre, és vittünk még bejglit is. Tavaly Morgenstern mellettem reggelizett Zakopanéban. Evett egy fél zsömlét. Nekünk 8 és fél kilós volt egy pár sílécünk, ma már csak 5, de van 3 kilós is, csak azt nem lehet használni, mert olyan drága az anyag, hogy nem mindenki számára hozzáférhető. A miénken vaskötés volt, pofavassal meg vaskábellel.
MN: Előre lehet bucskázni odafent?
KZ: Ha valaki megijed, és felhúzza a lábát, akkor igen. Az a legroszszabb, de már nem nagyon látni ilyen bukást. Ha valaki kap egy erősebb szembeszelet és így reagálja le, akkor a síléc csőre lebukik, beforgatja az ugrót, és gerincre esik. Ez a legrosszabb, így nem szabad reagálni. Ki kell állni az ugrásból, elkezdeni körözni a kézzel, aztán leesni.
MN: Milyen magasról?
KZ: 6-12 méter között. Repülősáncon, Planicán, ha mondjuk 230 métert ugrasz, akkor 180 méternél 12 méter magasan vagy. Ez az ötödik emelet, de még többnek is látod.
MN: Ti még zárt lábbal ugrottatok.
GG: Én próbáltam széttett lábakkal, de nem engedték, lepontozták. Éreztem, hogy amikor szanaszét volt kezem-lábam, akkor nagyon nagyot ugrottam a többiekhez képest. Nem úgy ugrottam, mint a maiak, nekem a léc csőre ért össze, nem a vége, olyan volt, mintha hóekében lettem volna. Meg a kezem sem a testem mellett volt, hanem hátul, és oldalról nézve ez tényleg nagyon csúnya lehetett. Nem volt ez tudatos, mert amikor zárt lábbal próbáltam ugrani, nekem akkor is picit szétnyílt hátul a lábam. Ha néha sikerült rendesen összezárnom, akkor ugrottam a legkisebbet. Viszont ha nyitva repültem, akkor úgy lepontoztak, hogy hiába ugrottam sokkal nagyobbat.
KZ: Azt mondták rá, hogy úgy repül, mint a szalmakazal, és az összes edzője folyamatosan próbálta összerendezni, csak az ugrás lett egyre kisebb. Akkor még senki nem gondolta végig, hogy ez miért van. Aztán jött a svéd Jan Boklöv (a nyolcvanas évek végén ő ugrott először V-alakban - a szerk.), és a finnek, norvégok hiába mondták, hogy ez nem síugrás. De az osztrákok elkezdtek gondolkodni, és rájöttek, hogy miért lehet így sokkal nagyobbat ugrani. Azóta ezt oktatják, ezzel léptek el a világtól.
MN: Leérkezés?
GG: Alapvetően páros lábbal érkezni könnyebb és biztonságosabb is, éppen ezért jár pluszpont, ha valaki telemarkkal érkezik le, vagyis a régies stílusban, az egyik lábát hátracsúsztatva.
KZ: Ha nagy sebességgel jössz, akkor valahogy át kell vinned a földre, a repülőnek is ezért vannak kerekei. Ha vízszintes talajra érkezel, becsapódsz, ha meredekre, akkor átviszed a sebességet. Ezt kell a nézőknek is megérteniük, ezért veszélyes játék, ha követelik, hogy a beülőket tartsák magasan, hogy minél hosszabbak legyenek az ugrások. Valaki kap egy kis szelet, kihuzatja, és kiugrik a laposra, az a legkevesebb, hogy szétszakad a térde.
MN: Nálatok nem volt ilyen veszély?
KZ: Dehogynem, ha magunk ugrottunk. Akkor onnét jöttünk, ahonnét akartunk, mi szabtuk meg a sebességet. Ne hidd azt, hogy Gabi nem ugrott volna 200 métert, ha két-három beülővel feljebbről indulhat. Kinn voltunk a Csorba-tónál, röpködtünk, mint a madarak; 100 méter, 102, aztán jött a verseny, lejjebb mentünk három beülővel és ugrottunk 80-85-öt. Itt jön ki a különbség, aki jó, az egészen kis sebességből is megugorja ugyanazt. Nykänen (a nyolcvanas évek elejének legendás finn síugrója - a szerk.) ha majdnem helyből ugrott, akkor is leugrott odáig, mint mi. Voltunk Harrachovban a repülősáncon, 112 km/h-val ugrottunk el, ilyet ma már nem is hallasz, mégis csak 181 méter volt a világcsúcs. Ma meg elugranak 92-vel, jóval 200 fölé.
GG: Voltunk Besztercebányán egy öregfiúkversenyen. Este még a teherautót szereltem a garázsban, amikor jött a telefon, hogy nem megyünk-e ki. Kimentünk, a gyerekek meg látták a szép serlegeket, mondták apu, nyerd meg! Én úgy voltam vele, hogy örülök, ha túlélem, de aztán ahogyan bekerültem a nyomba, csúsztam két-három métert, minden ugyanolyan volt, mint régen. És az ugrás is olyan, még méterre is, csak feljebbről jöttünk. Ennyit számít a sebesség, ugyanakkorát ugrottam tíz év szünet után.
MN: Csak a hegyek és a hó hiánya miatt nem tudott magyar versenyző nemzetközi szinten is értékelhető eredményt produkálni?
GG: Valószínűleg. Meg aztán pénz se volt rá. Nem volt komoly sánc, volt, hogy másfél hónapig nem edzettünk. Egyszer úgy mentem ki egy négysáncversenyre, hogy előtte hatot tudtam ugrani havon, azt is csak kisebb sáncon. Külföldi versenyzők ilyet nem nagyon mernének megcsinálni.
KZ: Az jónak számított, ha 50-70 havas ugrásunk volt. A Mátrában készültünk az ottani nagysáncon, ami nekünk ugyan nagy sánc volt - talán 83 méter volt ott a rekord -, de a világversenyeket sokkal nagyobbakon rendezték. Tanultunk valamit, beidegződtek dolgok, de itthon olyan 70 km/h-es sebességgel ugrottunk el. Kimentünk Obersdorfba, és elugrottunk kilencvennel. Mire észbe kaptunk, már a vonaton ültünk. Ha ez nincs, akkor Gabi vagy Fischer Laci (1981-1989 között 11-szeres egyéni magyar bajnok, az egyedüli magyar síugró, aki világkupapontot szerzett - a szerk.) stabilan az első harmincban lehetett volna a világon.
GG: Az 1985-ös északisí-világbajnokságon a 38. lettem, ami nem rossz, de nem kellett volna túl sok ahhoz, hogy előrébb lépjünk. Ha nagyobb sáncon edzhettünk volna, vagy ha ugyanolyan ruhában ugorhattunk volna, mint a többiek. Ők négyversenyenként kaptak új ruhát, mi négyévente. És egy ilyen testre szabott új ruha 10-15 métereket számít. Hiszen nyúlik az anyag, és ha kinyúlik, több levegőt ereszt át.
MN: Milyen ruhátok volt?
KZ: Lasztexnadrágban meg pulóverben versenyeztünk. Legjobb esetben a lasztexnadrágunknak volt mellénye is, és alatta volt a pulóver. Amikor először vettünk ugróruhát a saját pénzünkből 3000 schillingért és kipróbáltuk Mátraházán, azt hittük, meztelenek vagyunk, akkora volt a különbség. Később szalámiért vettük a ruhát. Armin Kogler meg Neupert Huber, az akkori menők eladták a használt ruhájukat néhány rúd szalámiért, az ujjára volt írva a nevük, mi meg abban ugrottunk. Nem a mi méretünk volt, de abban ugrottunk.
GG: Pedig fizikailag ott voltunk az élmezőnyben. Amit lehetett, megtettünk. Rendesen napi két edzésünk volt. Én páros lábbal helyből ugrottam 280-at, 10 ugrásból pedig eljutottam 33 méterre, ami ugye 330-as átlag. A 150-160 centis gátat úgy ugrottuk át, hogy a karunk mellső középtartásban volt, az atléták is csak néztek.
MN: Hogyan volt lehetséges, hogy az előttetek járó nemzedék, például Gábor bátyjai, László és Mihály, nagyobb sikereket ért el a világversenyeken? (Gellér László, a legeredményesebb síugró olimpikonunk 1968-ban, a grenoble-i téli játékokon 19. helyezést ért el - a szerk.)
KZ: Gabi bátyjáék fizikálisan még kenterbe verték a világot. Volt egy Hemrik Ferenc nevű edző, aki az elsők között jött rá, hogy a síugrókat fizikailag is fel kell készíteni. Mivel máshol a többiek nyáron csak fociztak, a technikai hiányosságokat a nálunk idősebbek még tudták pótolni erőnléti edzésekkel. A mi időnkben viszont már mindenki edzett nyáron is, az olló nyílni kezdett.
GG: Ráadásul akkor a többieknek sem volt olyan ugrótechnikájuk. A legfontosabb meg az, hogy nem volt még olyan sok pénz az ugrásban, így a bátyámék még közel azonos feltételekkel indultak, mint a menők. Persze a léceket illetően hátrányban voltak ők is. Amíg a menőknek volt 3-4 pár, Lacinak az olimpián, amikor eltörött a léce, kölcsön sível kellett ugrania.
KZ: Azért sokáig hittünk abban, hogy mi is síugrók vagyunk, hogy egyszer majd odaérünk, hogy egyszer majd sikerülni fog. Seefeldben, a vébén Gábor is és Fischer Laci is abszolút a mezőny közepén volt, csakhogy ez itthon nem érdekelt senkit. Így aztán az álmaink szépen lassan megkoptak, és fokozatosan előtérbe kerültek a "gazdasági szempontok". Azt gondoltuk, hogy akkor legalább utazzunk és sefteljünk. Aztán egy idő után abból is elég volt. Greminger János a sporthivatalból meg '86-ban azt mondta, amikor némi támogatást kértünk: "Zolikám, hagyják abba, értsék meg, csak a családjukat érdekli, hogy maguk síugrók!" Ezután nem sokkal a magyar síugrás története gyakorlatilag véget ért.
MN: Örökre?
KZ: Valószínűleg, de jó is ez így, inkább több óvoda legyen. Egy sánc 100 millió forint. Kőszegen van két pici, ugranak rajta húszan-harmincan, de egy órán belül ott van mondjuk Mürzzuschlag, egyszerűbb kimenniük, és ott még látnak is valamit. Talán közülük lehetne valakit kiemelni és támogatni, ahogyan például a koreaiak tették, de sáncot építeni nem nagyon lenne értelme.
EredményekGellér Gábor. A Budakeszi Petőfi SC, a MOM, majd a Budapesti Honvéd síugrója volt. 1977-1987 között tíz egyéni bajnoki címet szerzett, csapatban további tizennégyet. A 1985-os seefeldi északisí-világbajnokságon 38. helyezett volt. Kelemen Zoltán. A Kőszegi Textiles, a MOM, majd a Budapesti Honvéd síugrója volt. 1978-1984 között tizenkét egyéni érmes helyezést szerzett a magyar bajnokságban, 1980-ban a nagysánc egyéni bajnoka, csapatban hétszeres magyar bajnok. |
