Minden slamnek megvan a maga sármja, elég, ha csak a wimbledoni tejszínhabos eperre gondolunk, ami kiválóan felesel az igazából csak Nagy-Britanniában létező, mindent körülvevő zölddel. Vagy Párizsra, a fehér kalapokra, az ottani szurkolókra, akik olyan etikátlanul képesek szenzációs hangulatot teremteni, ahogy az kizárólag csak Franciaországban képzelhető el. Esetleg Melbourne-re, ahol mindenki boldog, hiszen ott nyár van éppen, amikor Európában és Észak-Amerikában télidő, és ez azért – valljuk be – általában épp elég. Talán az a legjobb, hogy egyik Grand Slam-verseny sem lóg ki egyáltalán a saját közegéből. Wimbledon nagyon angol, a Garros nagyon francia, a US Open pedig nagyon amerikai.
| ||
Természetes, hogy New Yorkban van a világ legnagyobb teniszstadionja; 23 ezren férnek be az Artur Ashe-re. Ez az egyetlen Grand Slam, ahol nem hosszas procedúra után kiválasztott teniszpalánták gurigatják a labdákat, hanem 9 dolláros órabérért ballpersonök dobálják a labdákat a pálya egyik szegletéből a másikba.
Merthogy itt baseballon nőtt fel ugye mindenki. Míg Párizsban, Londonban külön koreográfia szerint, tornasorban szaladnak be a gyerekek, itt különösen ügyelnek arra a szervezők, hogy minden évben legyen valaki a csapatban, aki valamelyik végtagját elveszítette, mondjuk Afganisztánban. Idén sincs ez másként.
Az idei újdonság a fémdetektoros beengedőkapu, melynek hála, úgy egy órát kell sorban állnia a nézőnek ahhoz, hogy pusztán bejusson a Flushing Meadows területére vagy a Billie Jean King teniszközpontba, kinek hogy tetszik. Mindenki csak egy csomagot vihet be, az egyetlen eltérés egy repülőtéri ellenőrzéshez képest, hogy nem kell levenni az öveket és a cipőket, azonban minden csomagot ugyanúgy átvilágítanak. Jogos volna a felvetés, hogy az elmúlt hetek terrorfenyegetése, illetve a Boston Marathonon történtek fényében ez teljesen normális reakció, de a szervezők azt kommunikálják, hogy a döntés a kapuk felállításáról már jóval korábban megszületett. Ötszáz méteres sorok kígyóznak a játéknap kezdetén, amit úgy próbálnak orvosolni, hogy a korábbiaknál egy órával korábban kinyitják a kapukat. Akadnak nézők, akik puffognak, de korántsem ez az általános.
A többség inkább úgy van vele, mint Tony Dorson: „nekem megéri, mert szeretem a teniszt, végső soron csak egy kis extra time-ról volna szó.” Nos, róla ezenkívül nem illik tudni semmit sem.
Tán csak annyit, hogy New York-i.
