Fura dolog eljutni egy városba, melyről az ember úgy gondolja, hogy sokat tud, hiszen jó huszonöt évvel ezelőtt mindennap hallott a Vörös térről meg a Moszkva folyóról, a GUM áruházról. Igaz, nem nagyon érdekelte, de hallott.
| ||
Hiba lenne úgy gondolni, hogy ez nem ugyanaz a város. Igaz a Luzsnyikit már befedték, de Misa mackó márványszobra ott figyel a parkban. (Ha valaki nem emlékezne, Misa mackó a 80-as olimpia kabalafigurája volt.) Látni piros Hummert 8 darab plüsskaticával a szélvédő mögött, de ugyanakkor az ember azt várja, hogy a rendőrautókból mikor ugrik ki Ötvös Csöpi. Francia és angol kollégák panaszkodnak a méregdrága éttermekre, de ugyanakkor gond nélkül kezdik el éjjel fél 12-kor légkalapáccsal törni a betont ugyanezen éttermek előtt.
Iszonyatos kontrasztokat látni. Az egyik gyorsétteremben a 30 éves talán tatár és egykoron talán csinos eladólányka büszkén villogtatja aranyfogait, azok pedig, akik még mindig csinosak, olyan cipőkölteményeken egyensúlyoznak, hogy az önmagában megérne egy fotósorozatot.
Mindez azért fontos elsősorban, mert a sportvilág jóformán ideköltözik az elkövetkező években. Az atlétikai világbajnokság csak a kezdet, jövőre téli olimpia lesz Szocsiban, aztán pedig foci-vébé. Megrendezik majd becsülettel, ez nem is kérdés, itt sincsen semmiféle probléma. A gond az, hogy már így, egy hét után is úgy tűnik nekem, hogy Oroszországban nincsen nagyon középosztály. Már pedig az elit még Usain Boltra sem kíváncsi, legfeljebb Iszinbajevára, de szerintem őrá is csak azért, mert elég komoly potentátok látogattak ki miatta a stadionba. A szegények nyilván nem tudnak kijönni, kisebb gondjuk is nagyobb ennél. Azok a vidékiek pedig, akik életükben egyszer látogatnak el Moszkvába, aligha ezért érkeznek. Így aztán maradnak a külföldiek, akiket tényleg a sport érdekel, de az, hogy rajtuk múlik egy esemény sikere, nos, durva zsákutcának látszik. Ők azok, akik miatt fél ház helyett mondjuk lesz háromnegyed…
Hiba lenne persze a kevés nézőt (értsd délutánonként átlag 35 ezer embert) kizárólag az oroszok nyakába varrni. Ha Észak-Európát, Nagy-Britanniát és Németországot nem számoljuk, aligha találnánk akár csak egy országot is a földön, ahol többen lennének a nézőtéren. És erről elsősorban az atlétika, egészen pontosan a sportág jelenlegi vezetése tehet.
Az a politika, amely a pillanatnyi anyagi haszna reményében eltüntette a sportágat a széles tömegek szeme elől. Hiszen ahogy nálunk is csak keveseknek elérhető tematikus csatornákon látható atlétika hétről hétre, úgy ez a helyzet a világon szinte mindenütt. Hogy ez a folyamat hova vezet, azt pillanatnyilag csak sejteni, érezni lehet, tudni biztosan nem. A gond csak az, hogy mivel két évig még biztosan nem várható semmiféle változás, a pekingi világbajnokság idejére már ennél is keserűbb tapasztalataink lesznek.
A blog a Suhanj! Alapítványt támogatja.
