Napra pontosan negyven éve, hogy a profi teniszezőknél bevezették a számítógépes világranglistát. S noha a „számítógépes” szót az utóbbi években különböző szponzorok neve váltotta fel, az szemernyit sem változott, hogy a világranglista élére puszta véletlen folytán senki sem került fel.
Olyan már fordult elő – ha nem is túl sűrűn –, hogy valaki egy ihletett két hete alatt nyert egy Grand Slamet, de ez még édeskevés ahhoz, hogy világelső legyen az illetőből. Nem véletlen, hogy e négy évtized során mindössze 25 játékosnak sikerült feljutnia a ranglista tetejére. Tavaly november óta Novak Đoković a listavezető, akkor váltotta Roger Federert, aki mindannyiuk közül a legtovább volt az élen. Egészen pontosan 302 hétig, ha nem is egyhuzamban. Még tavaly ilyenkor is ő volt az első – akkor az volt a nagy szenzáció, hogy megelőzte Samprast a világranglista élen töltött hetek számát illetően, és ezzel megdöntött egy újabb rekordot.
Senki nem tudja, hányadikat.
| ||
Most arról beszél mindenki, hogy a hétfőn kezdődő US Openen Federer már csak hetedik kiemelt lesz. Bár, ha végiggondoljuk az idei évét, akkor ez aligha meglepő, hiszen annyi pontot, amennyit idén szerzett, jobb éveiben az első három versenyén összegereblyézett. De nem a kiemelési szám az érdekes, nem is azon következménye, hogy már a nyolc között találkozhat Nadallal – hanem a miért. Az az érdekes, hogyan fordulhatott elő az, hogy idén nyáron három egymást követő tornán is olyan játékostól kapott ki, aki nem volt az első ötvenben a világranglistán.
Hogyan fordulhatott elő, hogy kikapott egy Sztahovszkijtól, egy Delbonistól vagy egy Brandstől? Persze külön-külön minden vereség magyarázható, simán ki lehet kapni magaslaton egy nagy adogatótól (Brands), salakon egy argentintól (Delbonis) vagy egy jó zsugástól, ha annak nagy napja van (Sztahovszkij). Mégis, ez a három, így zsinórban: elgondolkodtató. Az, hogy az első két meccsen 6 tie breakből ötöt elveszített például. Ő, aki a rövidítések nagymestere volt világéletében.
Megöregedett – ez nyilván egy lehetséges válasz, még ha nem is hangzik túl jól. Gyaníthatóan azt már belátta, hogy világelső többet nem lesz, azzal az erősen szűkös versenynaptárral, amit idénre vállalt, ilyen céljai nem is lehettek reálisan. Ez egy idősödő, magára nagyon vigyázó játékos programja, még akkor is, ha bejött két pluszverseny a nyárra. A korának két látható következménye van. Az egyik a háta – az egyetlen sérülés, amivel valaha küzdött –, ami talán jobban hátráltatja már, mint korábban. A másik a lába: nem olyan gyors már, és nem is bírja annyira. Ez már januárban, Ausztráliában látszott. Talán ezért is váltott nagyobb fejű ütőre Wimbledon után, azzal nagyobbat lehet szerválni, hamarabb be lehet fejezni vele a pontokat, és megengedi a kevésbé precíz lábmunkát is. A gondolat nem volt ördögtől való, Sampras is azt nyilatkozta egykoron, hogy ha valamit elrontott a karrierje során, akkor az az, hogy nem haladt a korral, nem vette igénybe a technika vívmányait, mindvégig kitartott annál az ütőnél, amivel kezdett. Hát most már úgy tűnik, Fed is ki fog, mivel a kezdeti sikertelenség után visszaváltott a régire. Minek következtében Cincinnatiban bejutott a nyolc közé, és játszott egy előremutató meccset Nadallal. A kérdés csak az, hogy ez neki elég-e? És ha nem, képes-e többre? Arra, hogy tornát nyerjen, nos, arra mindenképp. Arra, hogy Grand Slamet – talán. Ám, hogy világelső legyen, arra semmiképp.
Úgy már biztosan nem fog Grand Slamet nyerni, hogy megveri Đokovićot, Murrayt és Nadalt egymás után. De egy szerencsés sorsolással esetleg még összejöhet. A szerencsés sorsolás az ő esetében most azt jelenti, hogy mondjuk az említett három úriemberből kettőt megver más. Ő meg a harmadikat, mondjuk a döntőben. De azért ez sokkal inkább elképzelhető a világbajnoki döntőben fedett pályán, mint két hét múlva, hétfő este New Yorkban.
