Nálunk persze még a csapatjátékokban is sikerült eljutni a vállalhatatlannak tetsző szintig; ki ne hallott volna történeteket korosztályos futballcsapatokról, ahol nem a tehetség alapján jut valakinek hely a kezdőben, hanem a szülők által az edzőknek fizetett fröccs mennyisége a döntő. És akkor a fröccsel még finomak voltunk, beszélnek sok minden másról is, nagyobb összegekről, nem csak korosztályos csapatokról és persze nem csak fociról.
Nem is kell feltétlen pénzmozgásról beszélni, elég, ha az edző azt a gyereket állítja be a csapatba, akinek a papája a leghangosabb, aki minden edzést végigül, aki mindenbe beleszól. Ilyenkor az edző nem korrupt, csak egyszerűen nonasszertív. Urambocsá!, még jó szakember is lehet ettől, szépen megtanít mindenkinek mindent, imádják a gyerekek, csak ezzel a problémával nem tud mit kezdeni.
Mert soha senki nem tanította meg neki. Őt arra képezték, hogy a tizenkét éves kisgyerekeknek hibátlanul megtanítsa a tempódobást és a ziccert, nem arra, hogy olyan szülőkkel hadakozzon, akik saját, soha nem teljesül vágyaikat remélik megvalósítani gyermekeik által.
| ||
Teniszben talán annyival jobb a helyzet, mint a csapatjátékokban, hogy a hülye szülő többnyire csak a saját gyerekének tud ártani, a másénak nem nagyon. Bár? Láttam én már olyat is, hogy pici gyerekek teniszmeccsén, ahol bíró se volt, hogy anyuka beleszólt a számolásba, természetesen a másik gyerek kárára. És mit kezdhet valaki, mondjuk 10 évesen, az ellenfél mamájával.
Fejlettebb kultúrákban a teniszedzők képzésének részeként tanítják, hogy mit kell kezdeni az ilyen szülőkkel. Hogyan kell leszerelni őket. Praktikusan nem szabad őket odaengedni. Csak megmutatni mondjuk havonta, hogy Józsika ennyit fejlődött ebben a hónapban, azért a pénzért, amit be tetszett fizetni. És ha meg tetszik lenni elégedve, akkor várjuk önöket holnap is. Persze ez sem mindig elég. Akadnak apukák, akiknek soha semmi sem elég. Elégedetlenségük általában odavezet, hogy előbb-utóbb ők maguk kezdik el trenírozni csemetéiket – és ez a történet általában szörnyű véget ér.
Nagyon ritka az, ha valamelyik játékos van olyan intelligens (és erős), mint például Agneska Radwanska, és azt tudja mondani a papájának, hogy ha normális kapcsolatban szeretnének maradni, akkor ezt most itt fejezzék be. Mármint az edző-tanítvány kapcsolatnak legyen vége, és legyen végre csak apa-lánya viszony. Legtöbbször ezt a gyerek (játékos) nem meri (tudja) így kimondani, aminek nemcsak az lesz a vége, hogy nem hozza ki magából a maximumot, hanem – és ez a szomorúbb rész – a család is megsínyli az egészet.
Mindig voltak ilyen történetek a teniszben, elég, ha csak Jelena Dokićra vagy Aravan Rezaira gondolunk a közelmúltból, vagy éppen Bernard Tomicra a mostani Openről.
Tomic papája pillanatnyilag ki van tiltva az összes ATP-versenyről, mert tavaly Spanyolországban megütött egy játékost, akivel a fia edzett (!!). Ennek ellenére megpróbált akkreditációt kérni New Yorkban, mondván, a Grand Slamek nem ATP-versenyek. Bár ez a tény éppen megfelel a valóságnak, a szervezők mégis elhajtották a kérésével együtt. Tisztában voltak vele, hogy azt nem tudják megakadályozni, hogy Tomic papa vegyen egy jegyet és felüljön a lelátóra, azt is jelezték, hogy a maguk részéről mindent megtesznek, hogy ezt ne engedjék meg. Őszintén remélem, hogy nem sikerült nekik, és Tomic papa belógott tegnap este valahogy.
És látta, ahogy a fia kikap bizonyos Daniel Evanstől, aki a selejtezőből érkezett, és aki csak 179. a világranglistán. És akit John (Ivica) Tomic bő egy esztendeje lezavart a pályáról Miamiban, mondván, nem elég jó ahhoz, hogy a fiacskájával eddzen. Ebből is látszik, hogy milyen jó szeme van hozzá…
