Bárhogy nézzük, csalódás – Pars Krisztián ezüstérme

  • Szabó Gábor
  • 2013. augusztus 13.

C-közép

Álldogáltunk tegnap este magyarok a Luzsnyiki stadion előtt a Magyar Atlétikai Szövetség vezérkarával, gyakorlatilag a Gyulai testvérekkel, és lógattuk az orrunkat. Pedig hát valamennyien ebben a sportágban nőttünk fel, nálunk talán kevesen tudják jobban, hogy mit ér atlétikában egy világbajnoki ezüstérem, mégis szomorkodtunk.

Persze próbáltuk magunkat vigasztalni olyan roppant okos gondolatokkal, hogy milyen jó, hogy már egy ezüst miatt is csalódottak vagyunk meg hasonlók, de ettől még persze csalódottak voltunk valamennyien.

false

Csalódott Krisztián is, pedig nagyon jól tudja, hogy abban a szakágban, sőt ebben az egész sportágban, az ami történt, nos, simán benne van – nagyjából azóta, amióta űzik. Az, hogy egy évig veretlen vagy, nem garancia semmire, hacsak nem vagy fényévekkel jobb a többieknél, mint mondjuk Usain, vagy mint volt mondjuk Edwin Moses, vagy Szergej Bubka. Krisztián jobb a többieknél, nem kevéssel jobb a többieknél, de annyival nem, hogy mindig, minden körülmények között nyerjen. Pláne nem sérülten, olyan vállal, amit saját bevallása szerint is jobb lett volna megműteni a tavasszal. Ha az ő technikáját és Fajdekét hasonlítjuk, az olyan, mintha Roger Federer teniszét hasonlítanánk Marion Bartoliéval. A szépség és a szörnyeteg. Nem megbántva az uralkodó wimbledoni bajnokot, aki ebben a példában egyébként Bartoli, ne tévedjünk. De ahogyan ott is el lehet jutni a csúcsra, rengeteg munkával, úgymond izomból, úgy kalapácsvetésben meg pláne. Itt egy délutánra is elég formát időzíteni, és ebben a lengyelek mindig nagyon jók voltak. Reméltük, hogy nem így lesz, de így lett.

Fajdekről mindenki tudta, hogy erős, de mindenki azt hitte, hogy mentálisan nem eléggé az. S noha ez a megállapítás lehet, hogy tegnap reggel még igaz volt, azzal az első dobással sok minden megváltozott. Az is lehet, hogy nemcsak tegnap estére született egy nagyon nagy ellenfél, hanem még egy jó időre…

A magyar atlétika igazán nagy problémája szerintem az, hogy ha Pars Krisztiánból nem lesz világbajnok, akkor világbajnok nélkül maradunk még legalább tíz esztendőre, ha nem többre.

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát.