Persze próbáltuk magunkat vigasztalni olyan roppant okos gondolatokkal, hogy milyen jó, hogy már egy ezüst miatt is csalódottak vagyunk meg hasonlók, de ettől még persze csalódottak voltunk valamennyien.
| ||
Csalódott Krisztián is, pedig nagyon jól tudja, hogy abban a szakágban, sőt ebben az egész sportágban, az ami történt, nos, simán benne van – nagyjából azóta, amióta űzik. Az, hogy egy évig veretlen vagy, nem garancia semmire, hacsak nem vagy fényévekkel jobb a többieknél, mint mondjuk Usain, vagy mint volt mondjuk Edwin Moses, vagy Szergej Bubka. Krisztián jobb a többieknél, nem kevéssel jobb a többieknél, de annyival nem, hogy mindig, minden körülmények között nyerjen. Pláne nem sérülten, olyan vállal, amit saját bevallása szerint is jobb lett volna megműteni a tavasszal. Ha az ő technikáját és Fajdekét hasonlítjuk, az olyan, mintha Roger Federer teniszét hasonlítanánk Marion Bartoliéval. A szépség és a szörnyeteg. Nem megbántva az uralkodó wimbledoni bajnokot, aki ebben a példában egyébként Bartoli, ne tévedjünk. De ahogyan ott is el lehet jutni a csúcsra, rengeteg munkával, úgymond izomból, úgy kalapácsvetésben meg pláne. Itt egy délutánra is elég formát időzíteni, és ebben a lengyelek mindig nagyon jók voltak. Reméltük, hogy nem így lesz, de így lett.
Fajdekről mindenki tudta, hogy erős, de mindenki azt hitte, hogy mentálisan nem eléggé az. S noha ez a megállapítás lehet, hogy tegnap reggel még igaz volt, azzal az első dobással sok minden megváltozott. Az is lehet, hogy nemcsak tegnap estére született egy nagyon nagy ellenfél, hanem még egy jó időre…
A magyar atlétika igazán nagy problémája szerintem az, hogy ha Pars Krisztiánból nem lesz világbajnok, akkor világbajnok nélkül maradunk még legalább tíz esztendőre, ha nem többre.
