Hogy Moszkva milyen, azt az idősebbek bizonyára jól tudják, hiszen régebben még az is előfordult, hogy egy-egy osztálykirándulásra elhozták ide az ifjúságot. Az ő kedvükért: igen, még mindig ugyanolyan… S most nemcsak arra gondolok, sőt nem elsősorban arra, hogy milyen hatalmas. Hanem arra, hogy egy délután kettőkor kezdődő maratoni futás kedvéért már reggel hétkor lezárják a stadion környékét. Nem szalaggal vagy valami ilyesmivel, hanem mondjuk locsolókocsikkal és rendőrautókkal.
Mármint rendőrautókkal keresztbe az úton. S nemcsak úgy elnagyoltan, hanem hermetikusan. De úgy, hogy ha valamelyik magasabb rangú tányérsapkásnak nem jut eszébe, hogy ez így mégsem teljesen tökéletes, akkor nemcsak az újságírók nem jutottak volna be a stadionba, hanem maguk a versenyzők se.
*
Még mindig olyan ország ez, ahol Vlagyimir Putyin nagyobb sztár Boltnál is. Pedig a jamaicaiakat is úgy fényképezték a helyiek, hogy közben háttal álltak az éppen rajtoló másik futamnak, míg Usain csak a cipőjét vette épp fel. Ellenben amikor Vlagyimir Vlagyimirovics megérkezett a megnyitóra, akkor nemcsak egy emberként kezdett el fényképezni mindenki, hanem az egész műsornak hátat fordított egy teljes lelátó. Úgy, ahogy volt.
| ||
A szavait pedig úgy itták, hogy az még a mi számunkra is elképzelhetetlen… Amikor pedig meglátták rajta, hogy már unja Lamin Diacknak, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség elnökének a beszédét, akkor némi túlzással beléfojtották a szót. Praktikusan letapsolták a pulpitusról; pedig odáig – mármint a beszédekig – igen szép nap volt a tegnapi. Nem csak remek versenyeket láthattunk női maratoni futásban és férfi 10 000 méteren, de megható történetekkel és a megszokott nyilatkozatok újragondolásával is jelentkeztek az érmesek. Hiszen azt, hogy köszönöm a családomnak, még szépségkirálynők is el tudják mondani.
*
Edna Kiplagat kezdte a sort, ő megköszönte férjének, hogy lemondott társaságáról az alatt a nem kevés idő alatt, amíg ő az edzésekkel foglalatoskodott – tekintve, hogy maratoni futóról van szó, ez tényleg nem lehetett kevés.
A mögötte ezüstérmes olasz Valeria Straneo – ő alighanem az első olyan atléta, aki úgy nyert érmet világbajnokságon, hogy eltávolították a lépét, mert az majdnem 2 kilósra nőtt – elmesélte, hogy most biztosan nem fog látni semmit ebből a városból, mert rohan haza 7 és 8 éves gyerekeihez, aztán majd visszajönnek együtt az egész családdal.
A brit Mo Farah, aki pedig a 10 000 métert nyerte, nemcsak felvitte magával nagyobbik lányát a dobogóra, de azt is elpanaszolta, hogy a legnehezebb az volt neki az egész évben, amikor észrevette, hogy ikerlányai, akik az olimpia után születtek, nem ismerik meg őt, mert annyi időt töltött az edzőjénél az Egyesült Államokban…
| ||
| |||||
Ez valahogy egy ilyen nap volt.
