Kovács Bálint

Furcsa, egyedi és érdekes történet a Downé. Úgy kezdődött, ahogy a legnagyobbak történetei szoktak: néhány eszeveszett jó zenész úgy érezte, van még bennük elég energia (vagy ami az ilyen mocskos, csak az amerikai Délre jellemző rockzenéhez kell), hogy afféle kikapcsolódásképpen a kultgyanús anyazenekaraikon kívül is létrehozzanak valami nagyon bitang zenét - és Down néven két igen sikeres demó után 1995-ben kiadták első lemezüket, a Nolát.

Nyolc bekötött szemű színész áll egymástól és a külvilág képi jeleitől elszigetelve egy térben - vagy nyolc külön térben, egyre megy. A külvilág zaja minden, ami a rendezői instrukció szerint megmaradhat számukra. A színész feladata: először csak forduljon minden új zaj irányába, és memorizálja a hangot. Hagyja, hogy szép lassan elteljen a különféle hangfoszlányokkal, engedje, hogy a hétköznapi csendben megteljen egy saját, a memóriája segítségével felépülő belső hangzavarral.

Valamikor 2005 telén egy fiatal költő úgy döntött, hogy a régi idők költőtelepeinek mintájára virtuális, zárt műhelyt indít saját maga és néhány barátja - és persze verseik - számára. Így indult a Telep (http://telep.freeblog.hu) története - legalábbis a romantikus verzió szerint.

Képzeljék el azt a zenét, ami úgy születik, hogy a Motörhead három tagja elfogyaszt egy kisebb birkanyájnak hétvégére elegendő füvet, és egy kétórás koncert után nekiáll jammelni.

A Maladype - Találkozások Színháza és a Bárka Színház társulatának tagjával néhány nappal Hölderlin Empedoklész című drámájának utolsó előadása után beszélgettünk.

Londonban nincs olyan könyvesbolt, ahol a megannyi különböző kivitelű és tartalmú Churchill-kötet mellett ne találnánk még egy-két vaskos biográfiát is a jövőre hetvenéves, a szigetországban több mint harminc éve folyamatosan játszott és nagyobbrészt ünnepelt szerzőről.