Kürtszó csata után - High On Fire: Death Is This Communion (lemez)

  • Kovács Bálint
  • 2007. szeptember 13.

Zene

Képzeljék el azt a zenét, ami úgy születik, hogy a Motörhead három tagja elfogyaszt egy kisebb birkanyájnak hétvégére elegendő füvet, és egy kétórás koncert után nekiáll jammelni.

Képzeljék el azt a zenét, ami úgy születik, hogy a Motörhead három tagja elfogyaszt egy kisebb birkanyájnak hétvégére elegendő füvet, és egy kétórás koncert után nekiáll jammelni. Aztán képzeljék el azt is, ahogy a néhai, legendás Sleep, a stoner rock egyik ikonbandája - a High On Fire-főnök Matt Pike alma matere - tagjainak whiskyjébe a mókás kedvű kocsmáros egy kevés speedet kever. Megvan? Na, a kettő találkozásából minden bizonnyal valami olyasmi születne, amivel Pike-ék most telepakolták új lemezüket, a szívmelengető című Death Is This Communiont.

A Motörhead-párhuzam amúgy sem légből kapott. A Motörhead az a hardrockban, ami a High On Fire a stonerban: itt is, ott is három zenész, akik zsigerből úgy nyomják ezt a "rock and rollnak hívott szart", ahogy sokan egy élet alatt sem tudnák megtanulni. No meg ritka, mint a fehér holló, hogy két vokalistának annyira hasonló hangja legyen, mint Lemmynek és Matt Pike-nak - Lemmy pedig az az énekes, akiből, úgymond, nem sok a kettő sem.

A jófajta, földrengésszerű, padlóba döngölős stoner híveinek egyébként nincs mitől tartaniuk, már ami a gyorsaságot illeti - a High On Fire valószínűleg soha nem fog olyan lemezt kiadni, aminek végighallgatásához ne volna szükség egy üveg whiskyre. Ami azt illeti, a Sleep híveit a "jogutód" High On Fire létjogosultságáról végképp meggyőző 2005-ös Blessed Black Wingsnél egy fokkal lassabb is a Death Is This Communion. Ha stílszerűek és a banda szellemiségéhez hűek akarunk lenni: a Wings volt a buzogányokkal és bárdokkal vívott barbár csata, a DeathÉ pedig a vérbe fagyott holtak összeszámlálása és halottaskocsira hajítása.

A hangzás tisztább most, mint legutóbb, mintha a hangmérnöknek már pont nem maradt volna a méretes spangliból - s ez talán fájdalmas lehet az old school stoner rock híveinek. És egyre kevesebb marad azokból az időkből, amikor - még a Sleeppel - a kiadónak kellett megküzdenie Pike-ékkal, hogy számokra darabolhassák a Jerusalem-lemezt, azt a színtiszta, 52 perces jammelést. Ebbe azonban lassan ideje beletörődni: nem ugyanazok a szelek fújnak már Kalifornia felett, mint egy évtizeddel ezelőtt - tíz év nagy idő, főleg, ha a "keményebb" zenék művelőiről beszélünk (gondoljanak csak bele, mi történt az elmúlt évtized alatt a High On Fire-től szellemiségében legalábbis nem túl távol álló Panterával). Matt Pike karrierje pedig egészen 1990-ig nyúlik viszsza. És mégis: a Death Is This Communion a legjobb példa rá, hogy ennyi idő után is ki lehet adni stonerlemezt kompromisszumok és jelentős színvonalesés nélkül.

Relapse, 2007

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.