Londonban nincs olyan könyvesbolt, ahol a megannyi különböző kivitelű és tartalmú Churchill-kötet mellett ne találnánk még egy-két vaskos biográfiát is a jövőre hetvenéves, a szigetországban több mint harminc éve folyamatosan játszott és nagyobbrészt ünnepelt szerzőről. Az itthoni mérleg pedig: (ez előtt) két kiadott dráma, egy rádiójáték és egyetlen kőszínházi (stúdió)bemutató. Mindenképpen értékelendő tehát a szerkesztő, Upor László szándéka a hiány enyhítésére.
A hat megjelent dráma nem próbál - nem is tudna - reprezentatív képet festeni a sajátos churchilli világról: az írónő művei olyan változatosak, hogy ez a négyszáz oldal csak bepillantást adhat. Caryl Churchill drámáinak fő erényei közé tartozik a többrétegűség és az a finom, visszafogott didaxis, amely érthetővé teszi a szinte minden műben jelen lévő kemény és voltaképpen kétségbeejtő társadalomkritikát, de korántsem kelti az olvasóban a szájbarágás érzetét. Churchill úgy meséli el abszurd - vagy abszurdnak ható, de félelmetesen valóságos - történeteit, hogy az olvasó szinte érzi, ahogy minden oldal után egy-egy fokkal hűvösebb lesz a vére - egészen a fagyáspontig. (Ez a megjelent hat drámából leginkább a legfrissebbre, a Sokan címűre igaz, amelyben a főszereplő megtudja, hogy apja korábban klónoztatta őt, s így a világban jó félszáz tökéletes mása mászkál. Sőt: az eredeti, a "master copy" sem ő, csak egy az ötvenből.)
A többrétegűség néha már-már a szimbolizmusig jelen van a drámákban, s egyszerre gondoskodik arról, hogy az olvasó ne tegye le a könyvet - hiszen sokszor az utolsó lapokon (sem) kapunk választ a felmerült kérdésekre -, s arról, hogy
ne legyen egyszerűen felfejthető
az úgynevezett mondanivaló sem. Egy példa: az első darab, a nemi szerepeknek való megfelelési kényszert pellengérre állító Hetedik mennyország első felében a látszólag (és kizárólag csak a felszínen) tökéletes család néger szolgáját a rendezői utasítás szerint fehér színész játssza, a lányos kisfiút színésznő, a háziúrnak mindenáron megfelelni kívánó feleséget pedig férfi. Mindemellett az első, pár száz évvel ezelőtti korról szóló felvonással szemben a napjainkban játszódó második felvonásban a szereplők ugyanazok, ám mindössze huszonöt évet öregedtek. Értsük ezt netán úgy, hogy maximum huszonöt évnyit fejlődött a pár száz év alatt a világ, már ami a nemi szerepek megítélését illeti? Vagy egyszerűen csak egy írói eszközről van szó? (Egy mindenesetre biztos: a harminc éve született dráma a - szexuális - toleranciáról Magyarországon még most is jócskán aktuális, s még jó pár évig az is maradÉ)
Churchill igen jól mozog a Brecht által teremtett színházban - sőt, talán nem szentségtörés az sem, ha kimondjuk: a tanítvány túlnőtte mesterét, legalábbis ami az elidegenítést illeti. Az írónő egy percre sem hagyja, hogy a néző - az olvasó - belefeledkezzen a történetbe, s erre a legkülönfélébb és legképtelenebb módszereket használja, mint a fent említett "színész-identitás-cserét", vagy a híres, az emancipáció kérdését körüljáró NagymeNők első felvonásbeli vacsorájánál (melyen egy banketten ünneplik a főszereplőt valós vagy legendás történelmi nőalakok, így a 13. századi japán zarándok, mint Brueghel festményének szereplője). És mint az újra- és újrakezdett, mindig kicsit máshogy eljátszott A szív csücskében, mely inkább a stílusbravúr, mintsem a hétköznapi történetfoszlány miatt érdekes.
De ott van a világ képtelenségét és brutalitását bemutató, végtelenül absztrakt Valahol, vagy az igaz történeten (egy gyilkosságén) alapuló, az egyszerre elmaradott és modernizálódó vidékről szóló Mocsár is, hogy lássuk: Churchill téma- és eszköztára kimeríthetetlen, s hogy érezzük: ennyi - csupán hat dráma - nem elég.
Fordította Enyedi Éva, Kúnos László, Nagy István, Upor László. Európa Könyvkiadó, 2007, 400 oldal, 3000 Ft
