Nyolc bekötött szemű színész áll egymástól és a külvilág képi jeleitől elszigetelve egy térben - vagy nyolc külön térben, egyre megy. A külvilág zaja minden, ami a rendezői instrukció szerint megmaradhat számukra. A színész feladata: először csak forduljon minden új zaj irányába, és memorizálja a hangot. Hagyja, hogy szép lassan elteljen a különféle hangfoszlányokkal, engedje, hogy a hétköznapi csendben megteljen egy saját, a memóriája segítségével felépülő belső hangzavarral. És tegyen magáévá minden hangot: alakítsa egy-egy mozdulattá, akár egy ujj megbillentésévé, akár az egész felsőtest ingatásává - azzá, amit a hang jelent neki. Engedje, hogy az erei telítődjenek a hangokkal, hogy úgy érezze, a hang nem kívül, de belül van, s nemcsak zaj, de betegség. Míg nem lesz semmi más odabent. Semmi más, mint Woyzeck hallucinációi.
Jó fél óráig - a külső, kendőzetlen szemű megfigyelő számára legalábbis - nem történik (szinte) semmi: a színészek forgolódnak, tesznek egy-egy lépést. Újabb fél óra, és láthatóan elvész a navigációs képesség: a rendező mindig ott van, ahol épp nekisétálna valaki a falnak, egy-egy oszlopnak. A feszültség - elektromosság? - a következő fél órában érezhetően nő, a színészek idegesen, kétségbeesetten vagy elhagyatottan mozgolódnak. Majd a rendező egy halom tányéron kezd "játszani", akár egy ősi, primitív hangszeren - a zaj még a nyitott szemű szemlélő idegeit is pattanásig feszíti. A testek lüktetnek, már nem érződik a mozdulatok mögött a szándék, ahogy a rendező, akár egy kígyóbűvölő, irányítja "áldozatait"; egyikük megtörik, teste görcsösen összehúzódik. S végül egy másik Woyzeck nem bírja tovább, és a földre kuporodik, akár egy magzat.
"Most kezdd el Bakival (Bakos Évával) a dialógust" - utasítja a rendező. "Nem akarok beszélni" - válaszol alig érthetően Kálid Artúr. "Beszélj" - hangzik a válasz. És Woyzeck beszél. Marie pedig válaszol. Majd - bár nem látja Woyzeckjét, láthatóan azt sem érzi pontosan, honnan jön a hang - végül ő is a padlóra fekszik.
*
"A színész feladata megragadni, megóvni és használni az állapotot - ha a megfelelő állapotban vagy, sosem fogom azt mondani, hogy rendben, most ne beszélj. Így sikerült kimozdítani a dialógust a berögzült formájából - egy másfél-két órás munka eredményeként - magyarázza Claudio Collova, az olasz rendező a még mindig a "hallucinációk" hatása alatt álló Kálid Artúrnak. - Az viszont nincs megengedve, hogy szenvedj, hogy a privát szenvedésed befolyásolja a színészi állapotot - teszi hozzá. - Woyzeck skizofrén elméjébe lehetetlen belehelyezkedni egyfajta lelki érzékenység, empátiás készség nélkül. A pszichodráma azonban más: ott van egy segítő, aki megmondja, hogyan veszítsd el minden önuralmad, és azt is, hogyan gyere vissza. Én viszont nem tudom, hogyan kell visszajönni: ha tehát elveszíted az önuralmad, abból nagyon nagy baj lehet."
Hasonló okokból nem szabad sírniuk sem Claudio Collova kéthetes, zártkörű budapesti Woyzeck-workshopján a Maladype Színház társulat tagjainak. "Ellen kell állni a sírásnak - félúton kell lenned a saját magad feletti irányítás elvesztése és a teljes önkontroll között" - fordul most Fátyol Herminához, akit a hallucinációk utáni, páronként előadott dialógus közben (Woyzeckje Horváth Kristóf volt) csak a rendező határozott és nem épp halk szavú utasítása tartott vissza attól, hogy sírva fakadjon. - "Ez színház, ez munka - nem az érzelmeké a főszerep. Nem arról van szó, hogy nincsenek érzelmek, hanem arról, hogy tudd őket kontrollálni - mondja. - Ennek ellenére egyfolytában sírva fakadnak" - teszi hozzá somolyogva, már négyszemközt a szünetben. És valóban - bár Bakos Évának nem hányja a szemére a dolgot, amikor az egyik Woyzeck-Marie-improvizáció során az addigra már keményre fagyott levegőben Woyzeck-párja "megerőszakolja" őt. Csak azt kéri, mossa meg az arcát - a nézők (a többi színész és az újságíró) pedig, úgy tűnik, hosszú percek után először végre levegőt vesznek. Pedig csak színjáték volt ez is.
*
Claudio Collova, az olasz színházi rendező és "Woyzeck-specialista", és Balázs Zoltán, a Maladype művészeti vezetője 2003 óta ismeri egymást és egymás színházi világát. Akkor mindketten egy Büchner-workshop rendezői voltak, és - Collova szavaival - bár két teljesen másmilyen előadást rendeztek, mégis mindketten ugyanazt a fajta színházat képviselték. A kapcsolatot azóta is tartották, s míg Collova több országban tartott Woyzeck-workshopokat, több ízben szóba került az olasz rendező Budapestre látogatása is. Erre végül 2007 szeptemberének elején került sor - közvetlenül azelőtt, hogy a Maladype megkezdené új bemutatójának, a Balázs Zoltán által rendezendő (szintén) Büchner-darabnak, a Leonce és Lénának a próbáit. "Nagyon örülök, hogy Zoltán most meghívott, és annak is, hogy ennyire nyitott az új tapasztalatokra - ez nem jellemző a legtöbb társulattal rendelkező rendezőre - mondja Collova. - Nagyon jó velük dolgozni, talán épp azért, mert egy összeszokott társulatról van szó, eddig pedig legtöbbször innen-onnan összejött színészekkel dolgoztam. Nagyon kevés ez a két hét, de rengeteget haladtunk."
Haladni azonban - szerencsére - nem a szó klasszikus, színházi értelmében kell, mert nincs bemutatókényszer, a színészeknek és a rendezőnek nem kell létrehozniuk egy előadást. "Nem eredményt elérni, hanem tanulni akarunk" - fogalmaz Collova. Ám - még ha ez Magyarországon szokatlannak is hat - ő bemutatóra készülve is ugyanígy dolgozik, ugyanezek a módszerei. "Egy-két hónap alatt nem lehet nulláról bepróbálni egy előadást, annyi idő alatt nem lehet elérni semmit. Sosem rendeznék olyan helyen, ahol ez a feltétel - én nem vagyok az a rendező, aki bárkivel bármit bárhogy meg tud rendezni. A módszereimen nem változtatok."
A módszereknek pedig - első ránézésre - legfőbb alapja a szemkontaktus, a hangok, a létezés fizikai értelemben vett jelei. Woyzeck és Marie egyik jelenete minden alkalommal egy különös párbeszéddel kezdődik: a Woyzeck kezében tartott, "vizelettel" átitatott pokróc csepegésének a hangja felelget a Marie által megszólaltatott tányérhalom hangjaira (a tányérok zöreje Collova szerint tökéletesen bemutatja a kizárólag Woyzeck fejében szóló belső hangokat). Máskor a színészek egy teljes napot töltenek azzal, hogy tanulmányozzák a 20. századi absztrakt festő, Francis Bacon egy-egy képét, s tökéletesen felvegyék az azon ábrázolt testhelyzetet (például a két, közös magányban fekvő, majomszerű alakét - Collova szerint éppolyan az ő kapcsolatuk, mint Woyzecké és Marie-é).
"Fizikai dolgokról beszélünk - de nem ez a lényeg, ez nem a végállomás, csak az út ahhoz, hogy elérjük mindazt, amit el kell - fogalmaz a rendező. És az pedig: a színpadi jelenlét, annak elfogadása, hogy az egyik színész létezését a másiké teszi egyáltalán lehetővé. - Hogy megértsd: nem te választasz - te a másik létezésének a következménye vagy. Ez pedig nem érhető el pszichologizálással, folyamatos szépségábrázolással" - mondja.
És nem érhető el a színpadon narrációval, illusztratív elemekkel sem - magyarázza Tompa Ádámnak, aki - mielőtt a földre fektetné Marie-ját (Simkó Katalint, a Maladype legújabban csatlakozott tagját) - szépen elrendezi a padlón a pokrócot, akárha megágyazna. "Ez így túl egyértelmű. Nincs szükség arra, hogy a színpadon mindent megmagyarázzanak - mondja. - A néző sokkal okosabb, sokkal többet megért, mint amit a színész általában képzel."
"De - teszi hozzá újra négyszemközt -, ha megnézed egy előadásomat, abban is fogsz narrációt látni, anélkül, hogy instrukciókat kapnál ahhoz, hogy megértsd, mi és hogyan illeszkedik egymásba, mi hogyan követi egymást. Az egy egészen másfajta, személyes narratíva lesz."
*
"Azért épp Woyzeck - válaszol a kérdésre Collova -, mert a darab még ennyi idő után is nyitott számomra, ennyi idő után is van még rajta mit vizsgálni. Talán azért, mert töredékekből áll, nincs lezárva. Szabadságot ad a vele való munkához. És nagyon érdekesek a karakterek, főként Marie-é és Woyzecké - úgy gondolom, ők az emberi faj archetípusai. A problémáik nemcsak az ő maguk, de az egész emberiség számára fontosak. Minél többet foglalkozom velük, annál többet fedezek fel belőlük. Ez persze attól is függ - teszi hozzá -, hogy kikkel dolgozom. Ami itt van Budapesten a Maladypével, az nagyon intenzív, amióta itt vagyok, olyan dolgok történtek, amiket eddig még nem láttam... Ha lesz lehetőségem - ha Zoltán meghív -, valamikor nagyon szívesen megrendeznék velük egy Woyzeck-előadást."
Claudio Collova "saját Woyzeckjének" vége egy régi, megsárgult fénykép lenne, három álló Woyzeckkel és három Marie-val - mind a hatan csukott szemmel, egy balladát hallgatva. A kérdésre, hogy megrendezte-e már ezt, nevetve válaszol: "Még nem - talán majd legközelebb, Budapesten..."
Maladype
A Maladype Színház alternatív színházi társulat, melyben különböző színházi hagyományokból érkező, cigány és nem cigány színészek játszanak együtt. A társulat "előzményének" tekinthető Vareso Aver 2000-ben alakult, eredetileg azzal a céllal, hogy cigány nyelven mutasson be színházi előadásokat a nagyközönségnek, s ezzel népszerűsítse a roma kultúrát. A Maladype nevet 2002 óta viselik - ekkor lett a társulat művészeti vezetője Balázs Zoltán; a társulat produkciós vezetője, Demeter Andrea 2004 óta intézi a Maladype ügyeit. A Maladype jelenlegi színészei: Bakos Éva, Dévai Balázs, Fátyol Hermina, Fátyol Kamilla, Horváth Kristóf, Kálid Artúr, Simkó Katalin, Tompa Ádám.
A budapesti Bárka Színház 2004 óta biztosít próba- és játszóhelyet az előadásaik számára.
