Koren Zsolt

Hónapokkal ezelőtt még véres fejezéssorozatról beszéltek, mára már szinte teljesen biztos, hogy a Schiffer János alpolgármester által beharangozott "több mint igazgatóváltás, kevesebb mint struktúraváltás" elmarad. Bár a városháza teljesítette ígéretét, miszerint egy időpontban pályáztatja meg a fővárosi tulajdonban lévő tizenkét színház igazgatói székét, a tender előtti héten már senki nem remél történelmet író millenniumi generációváltást. Ha két-három igazgatót menesztenek (amit persze nem így neveznek majd), máris komoly kompromisszumokat és konfliktusokat vállal az önkormányzat. Nincs olyan ember, aki a nevét és arcát adná a struktúraváltáshoz.

Bár Korognai Károly nevéből a Szegedi Kortárs Balettre szakosodott gonosz, déli boszorkányra asszociálunk csípőből, nem szabad elfelejteni, hogy mint színidirektor prózai tekintetben mindenképp sikeres évadot zárt, melyre most méltó koronaként helyezte fel Madách rímképes alap- és sorsvetését.

Akik tagadják a politikus színház létét, éppen a hétvégén kaptak évezredes pofont. A házfalakról csorgó millenniumi szósz legnemzetibb méregpohara egy új magyar rockopera margitszigeti ősbemutatója, Mádl Ferenccel nyakon öntve: folyékony képzavar.

Hogy mi a színház, és mi a színház ma, lassan végleg két külön témává válik. Az új kor, így jelen és jövő színháza egyre kisebb mértékben képvisel mutogatható, kirakatba helyezhető értéket, és ez nem tendencia, ez már állapot.

A Szolnoki Szigligeti Színházat nevezhetnénk egyszerűen Schwajda-színháznak is, hisz a direktor személyisége markáns és egyértelmű arculattal, szellemiséggel ruházta fel. Kiszámítható, érték- és hagyományteremtő alkotóműhellyé vált, figyelemre méltó törzsközönséggel és művészi színvonallal, élő legendákat felvonultató színészgárdával terjesztette a kultúrát, prezentálta az egyetemes és magyar drámatörténetet. Eddig mindenképp.

Magas fokú irodalmi mecenatúrának is nevezhető az, amivel a kőszínházak manapság viseltetnek ifjú, kortárs szerzőink iránt, ám valami tévhit, prekoncepció vagy bármi más fals elmélet, politika okán legnagyobb részük leszorul a nagyszínpadról, stúdiótöltelékké lesz.

Ha a színházat sok látott kép és sok hallott hang folyamatos elegyeként definiáljuk, csak kicsit természetes, de mindenképp interperszonális közegben, akkor ez az előadás az egyes számú etalon.

"A Komédium működését a Dunaholding Rt. tartja fontosnak." Ez a mondat olvasható a műsorújságokban, színlapokon, de még a színház ajtaján is. Ki tudja, meddig - kérdezhetnénk. De a Dunaholding már beelőzött a válasszal.

Vörösmarty Mihály tizenhat drámájából egyetlen igazán kiemelkedő alkotás a Csongor és Tünde, melynek irodalmi alapját a História egy Árgirus stb. tündér szűzleányról elnevezésű klasszikus adta. A téma persze az örök és nyughatatlan szerelem, amelybe nem holmi konkurens családdal való viszálykodás, hanem mondjuk néhány ármányos manó meg egy boszorka avatkozik. Még megannyi meseszerű elemet sorakoztat fel a költő, tündérfa, varázserős hajszerkezet, miegymás. Ahhoz képest, hogy a sztori csupán egy délutáni óvodamatiné szintjén tudna telt házas lenni, a maradi szerző, túl a többrétegű szimbólumrendszeren, művét olyan nyelvezettel és verselési móddal spékeli, hogy még Kölcsey is csak harmadik olvasatra fogta fel. Na-már-most. Tudat alatt építsük át mindezt Veszprémbe. Ifjúsági bérlettel a ház fele kong, másik fele recseg. Kong, mert sem a szerző, sem a rendező (Vándorfi László) neve nem vonzotta a diákokat a Petőfibe verses mese-rímdrámát látni. Recseg, mert a helyszíni közreműködők (Blaskó Péter, Gazdag Tibor és tsai.) nem szögezik a bevándorlottak tekintetét sehova. Az ütemes és huzamos széknyúzást pedig rendkívüli nyekergéssel bosszulják meg a kiszáradt sorok. Ennél idegölőbbnek már csak a jegyszedő nénik feltehetően spontán, de legalábbis önfeledt tapsviharai bizonyulnak.