Színház
Bár Korognai Károly nevéből a Szegedi Kortárs Balettre szakosodott gonosz, déli boszorkányra asszociálunk csípőből, nem szabad elfelejteni, hogy mint színidirektor prózai tekintetben mindenképp sikeres évadot zárt, melyre most méltó koronaként helyezte fel Madách rímképes alap- és sorsvetését.
Korognai Károly olyan színész, aki néha rendez, és nem elhanyagolható, amivel elő szokott állni. Amikor hazaérkezett az Egyesült Államokból, ottani élményeit a Szabadon foglak című írásában összegezte, melyet a Vígszínház házi színpadán rendezett meg úgy négy éve. A múlt hét végi Tragédia-rendezés volt második találkozásom színházi fantáziájával, melyhez meghatározóan társul egyfajta írói, de legalábbis irodalmi véna is (aminek nem a Barátok közt forgatókönyvírása jelenti a maximumát). Az ugyanis ebben az esetben hangsúlyosan kevés, ha a rendező érti a művet, és jó színészei vannak. A klasszikus értelemben vett nagyérdemű a millenniumi Tragédia-értelmezések közül elsőként itt fogadhatta be helyesen Madách töprengéseit és igazságait, egyedül a szegedi verzió volt képes produkálni az evidens közérthetőséget, melynek alapja egy eseti gesztusrendszer és tartalmi szelekció kidolgozása volt. A nézőnek tehát minden egyes pillanatban megadták a lehetőséget arra, hogy pontosan tudja, melyik színész melyik szerepben szólal meg, és ez egy hasonló mélységű műnél testvérek között is praktikus. Korognai (végre valaki) bebizonyította, hogy nem kell, sőt nem szabad a hányingert keltő gagyi szintjére süllyedni ahhoz, hogy még a vidéki népek is tömegesen vegyék az akár több ezer forintos jegyeket. Az igényes közönség, amely nem átallott száz kilométereket utazni az előadásért, a nagyon igényes mű szintén igényes, ugyanakkor sematikus előadását láthatta.
Ez a feldolgozás ugyanis sok újat nem hozott, nem jelent egyetemes fordulatot a műértelmezésben, de feladatát mindenképp és kimerítően teljesítette. Minden fárasztó művészkedéstől mentesen, a körülményekhez maximálisan igazodva mutatta be a Tragédia jól szerkesztett szerkezetét, köznapian értelmezett értelmét. Nem volt formabontó, nem hordozott Kossuth-díjas alakításokat, nem írt színháztörténelmet, és mindez (most!) senkinek nem is hiányzott. Volt viszont egészséges íve, az elején kezdődött, és a végéig ért, ami általában nem olyan evidens, mint e helyütt leírva. Ami gegnek indult, az poénná érett, ami ötlet volt, az struktúra lett. Természetesen Korognai sem felejtette el, hogy a népnek kenyér és cirkusz kell, ilyen vígszínházi háttérrel mit is várnánk, ám egzakt egyensúlyérzékkel érte el azt, hogy a hárommázsás ökör, amely veseügyileg szentelte fel a színpadot, az iszonyú lángoszlop, ami még jó, hogy leégette a korlátokat, csupán kelléknek, elemnek, afféle tanyasi effektnek hatnak, és nem emelik befolyással az előadás show-jellegét. Mellesleg az utóbbi ellenpontozása éppen a színészeken múlott, akik vagy nem tudták, vagy nem voltak hajlandók (esetleg kénytelenek) alátámasztani, hogy itt mégiscsak egy fülledt nyáresti, szabadtéri, tehát viszonylag tabloid produkció készült.
A Vígszínház szája ízét erősítendő, ősszüleink szerepében Oberfrank Pál és Szabó Gabi állt elő, akiket érdemben még soha senki nem titulált kulturális örökségünk részének (és nem is fog). Most lett világos számomra, hogy háromcsillagos tehetségük, középszerű karrierjük ellenére miért szeretik rendezni őket: nem tűnik úgy, mintha színházban, netán műhelyben, alkotásban gondolkodnának, inkább iparos jelleggel vállalnak és végeznek el munkákat, feladatokat, mikor milyet kínálnak nekik. Éppen olyan báboknak tűnnek a színházi hierarchiában, mint amilyen bábja Lucifernek Ádám és Éva, ekképp ebben a konstellációban igen szerencsésnek minősíthető a direktor - nyilván baráti alapú - szereposztása, melynek feltételezhetően története is van. Lucifert eredetileg az év színészének választott Gálffi László játszotta volna, ám helyette Szalma Tamás (eredetileg Ádám) vezette a filozofikus utazást. Szalma alkalmi frizurája (0,0 cm), fekete trapéznacija és tépett-foszlott, szuperfakó kabátja éppen olyan Lucifer-hatást keltett, mint Mácsai Pál az egyszínű menedzseröltönyben, ám jelentett éppen akkora intellektuális hányadot is. Az ő munkájában elsősorban a már említett gesztusnyelv dominál, ami egyébként roppant kézenfekvő és logikus, mégsem láttam még ehhez hasonlót. Illetve a mondatok közti tartalmi és értelmi válogatás, melynek eredményeként arányosan hangsúlyosabbak a fontosabb közlések. A rendező egyértelműen tanúsította tehát, hogy érti a nyelvét, és érti a darabot, és túl mindezen megértetni is képes azt, tartva egy kitűzött és tekintélyes színvonalat. Hogy pontosan belátta a Dóm tér pluszlehetőségeit és korlátait, az a produktum hasznára vált, így játszódhatott például az űrjelenet húsz méter magasan, a harangtoronyban. Példásan tartotta kordában a statisztahadat, arányban a viccet és filozófiát. Olyan előadás született, melyben sok minden együtt volt, így egyszerre nevelt és szórakoztatott. Kár, hogy csak kettő volt belőle.
Koren Zsolt
Madách Imre: Az ember tragédiája, Szegedi Szabadtéri Játékok; rendezte: Korognai Károly; díszlet: Szlávik István; jelmez: Papp János; világítás és effekt: Mórai Ernő; mozgás és akció: Pintér Tamás; zene: Bátonyi György; főszereplők: Gregor József, Szalma Tamás, Oberfrank Pál, Szabó Gabi, Király Levente, Juhász Róza, Mátyássy Szabolcs, Hunyadkürti István
