Ha a színházat sok látott kép és sok hallott hang folyamatos elegyeként definiáljuk, csak kicsit természetes, de mindenképp interperszonális közegben, akkor ez az előadás az egyes számú etalon.
Engem kifejezetten vonz az alkalomszerűen összetákolt színházterem, ahol elvileg az első kérdés a néző és a színész helye, a birtokolt területek nagysága, formája, sűrűsége és hozzáférhetősége. Ebben a Shure Stúdió és a Kamra vezet, most bevesszük a Krúdy Kamarát is. Ilyen helyeken csak az utolsó utáni pillanatban derül ki, milyen széket verekedett ki magának az ember. Az első tíz percben persze a játéktérrel foglalkozunk, mely morfondírozás egyben téves következtetésekhez visz. Élénk fantáziájúak pillanatok alatt egészen vad előadásokat rendeznek az áldozati bárányként odapakolt díszletbe. Itt egy járás, ott egy másik, ide ülnek, oda kapaszkodnak. Legyen csók, legyen halál, minden olyan triviálisnak tetszik, mégsem jön be soha. A Cselédekben viszont megismétlődik álomdarabunk, benne minden ötletünkkel, illúziónkkal és perverziónkkal. Pedig nincs is a díszletben semmi. Kicsit lopott, kicsit egyedi, kicsit régi és új, kicsit kísérleti és klasszikus, kicsit műanyag és kicsit nem. És kicsi. Hibátlanul megtervezett, kiszámolt, megalkotott és beosztott játéktér.
A végzős rendezőhallgató, Forgács Péter vizsgamunkája erős logikai-matematikai vénát is feltételez egyúttal, túl multifunkciós remeklésén. Minden mozdulat, hangsúly és gesztus olyan szinten egzakt, hogy akár akadémiai ajánlólevélként is Forgács talpára lehetne kötni. És míg mondjuk Szirtes Tamásnak kell tíz énekes, kétszer annyi táncos és vagy ötven felnőtt meg gyermek statiszta, illetve jó példa még a húzogatós színpad a levegőből lógó közös kis éji paplannal, húsz négyzetméter terjedelemben Novák Eszternél, nos, addig Forgács képes két, azaz kettő színésznőből egyfajta vizuális, mégis értelmi gyönyörforrást rajzolni. Ebben a darabban bizonyosodik be, hogy a tehetség igenis mennyiségi egység, hiszen Varjú Olga és Pregitzer Fruzsina épp annyival bír, mint Szirtes száz vagy Novák húsz embere. Külön érdekesség, hogy a harmadik színésznő éppen gyengeségével, rájátszott, de mégis saját színpadképtelenségével ellensúlyozza, illetve erősíti a másik kettőt. A szőke versenyző minden mozdulata arról árulkodik, hogy legalább tudat alatt tisztában van önnön korlátaival, ugyanakkor teljes erejével az előadásra koncentrál. Nagyon akar, helyesebben nagyon szeretne megfelelni a toronymagas színvonalnak, amit mindenki más produkál (akik felállították). Talán kirekesztettsége az oka annak, hogy nem lehet elítélni esetlen próbálkozásait.
Szinte hihetetlen, hogy a végzős rendezőhallgató elementáris nagymestere legyen az efféle egyensúlyteremtésnek, mellyel a legérzékenyebb patikamérleget sem rezzenti meg. Mind a fény-, mind a hangeffekteket páratlan ízléssel és mértékkel válogatta, valamint a félleszbikus, félidióta testvérpárt adó Varjú és Pregitzer játéka önmagában is mesteri kép- és hanghatások sikerszériája. Klasszikus értelemben vett, valódi, igaz rendezés és alakítások, a teljes egész pedig a színpadi evidencia alapja és netovábbja.
Koren Zsolt
Jean Genet: Cselédek (Öt szerep); fordította: Nagy Péter; rendezte: Forgács Péter f. h.; díszlet-jelmez: Füzér Anni; szereplők: Pregitzer Fruzsina, Varjú Olga, Horváth Réka
