Fővárosi színházak: Presztízs, kérdésekkel

szerző
Koren Zsolt
publikálva
2000/37. (09. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Hónapokkal ezelőtt még véres fejezéssorozatról beszéltek, mára már szinte teljesen biztos, hogy a Schiffer János alpolgármester által beharangozott "több mint igazgatóváltás, kevesebb mint struktúraváltás" elmarad. Bár a városháza teljesítette ígéretét, miszerint egy időpontban pályáztatja meg a fővárosi tulajdonban lévő tizenkét színház igazgatói székét, a tender előtti héten már senki nem remél történelmet író millenniumi generációváltást. Ha két-három igazgatót menesztenek (amit persze nem így neveznek majd), máris komoly kompromisszumokat és konfliktusokat vállal az önkormányzat. Nincs olyan ember, aki a nevét és arcát adná a struktúraváltáshoz.

Hónapokkal ezelőtt még véres fejezéssorozatról beszéltek, mára már szinte teljesen biztos, hogy a Schiffer János alpolgármester által beharangozott "több mint igazgatóváltás, kevesebb mint struktúraváltás" elmarad. Bár a városháza teljesítette ígéretét, miszerint egy időpontban pályáztatja meg a fővárosi tulajdonban lévő tizenkét színház igazgatói székét, a tender előtti héten már senki nem remél történelmet író millenniumi generációváltást. Ha két-három igazgatót menesztenek (amit persze nem így neveznek majd), máris komoly kompromisszumokat és konfliktusokat vállal az önkormányzat. Nincs olyan ember, aki a nevét és arcát adná a struktúraváltáshoz.

Különösen, mert a tucatnyi intézmény tavaszi átvilágításából a legegyértelműbben az derül ki, hogy a kampánycsendben hangoztatott színireform indokolatlan és értelmetlen lenne. Schiffer János alpolgármester elmondta, vannak nagyon tehetséges színészek és rendezők, akik színházigazgatóvá értek, de annak, hogy most helyzetbe kerüljenek, az a gátja, hogy mások túl rég óta irányítják intézményeiket. Az esetleges igazgatóként szóban forgó nevek közül Alföldi Róbert úgy gondolja, "nem biztos, hogy a városháza (a szakmával közös szándéka ellenére) lesz olyan bátor, hogy a nem kizárólag jól működő jelent egy még bizonytalanabb jövőre cserélje. A szakma is folyamatosan egyeztetni akar, a baj az, hogy majdnem mindenki érdekelt. Nincs olyan szakmai ember, aki hiteles személyiség, és nincs érdekelve."

A fővárosi önkormányzat mint fenntartó megbízásából a Citifund Pénzügyi és Vezetési Tanácsadó Kft. végezte el a két közhasznú társaság (Mikroszkóp, Vidám Színpad) és a többi tíz költségvetési intézmény helyzetfeltárását, legfőképp abból a célból, hogy javaslatokat, irányelveket fogalmazzon meg, segítve ezzel a döntésképtelen és bizonytalan fővárosi közgyűlési képviselőket. A jelentés mellesleg kiváló statisztikai kordokumentumként is megállja a helyét. Néhány epés megjegyzés ugyan indokolt lenne az átvilágítást végzők nyelvi és színházszakmai felkészültségét illetően, ám ismerve a színháziak antibürokratikus hajlamait, minden elismerés az átvilágítóké a beszerzett információhalmazért, mind a mennyiség, mind a feldolgozás minőségét illetően. A jelentés készítői, javarészt okleveles közgazdák, a vizsgált szakterületről egyetlen hozzértőt bírtak felkérni Bóka László színháztörténész személyében, aki mindenképpen kompetens szakelem a témában, ám egy szál maga elenyésző hányadnak tűnik.

Az adatgyűjtés

első szakaszának első pontja egy önértékelés bekérése volt, melyet később összevetettek az utolsó (nyertes) pályázatok szakmai elképzeléseivel, azok megvalósulásával, valamint a megvalósulást akadályozó tényezőkkel. Ez egészen érdekes és néhol téves következtetések táptalajává lett, így derült fény például arra, hogy a Budapest Bábszínház valójában egy bábokkal dolgozó színház. A József Attila Színház pedig az angyalföldi proletariátus népszínháza, amely az aluljáróban afféle gesztusként nyit az elit értelmiség felé. A tanulmány legfontosabb üzenete - és evvel egyébként mélyen egyetértenek a direktorok is -, hogy a színházi struktúra megváltoztatása nem indokolt, minden tekintetben "megfelelő a jelenlegi irány, nyugalomra van szükség, az önállóság megőrzése és politikamentesség a színházi szuverenitás záloga". A jelentés készítői háromféleképpen próbálták meg definiálni a struktúraváltást: mást játszani máshol másokkal, esetleg "a kommersz támogatása helyett a valódi értékek létrehozását, bemutatását támogatni", illetve magára a finanszírozási reformra való törekvésben láttak még lehetséges megoldást. A főpolgármester helyettese, Schiffer János ehhez képest kicsit eltérő véleményen van, szerinte inkább személyi változások igénye fogalmazódott meg. Amikor a fenntartó, a főváros a struktúra váltásáról beszél, senki nem azzal foglalkozik, hogy egy-egy színháznak más legyen a felállása, vagy más szerkezeti és szervezeti formát szeretnénk létrehozni, hanem megfelelőek-e azok a személyek, akik színházat vezetnek Budapesten.

A helyzetfeltárás általánosságban megfogalmazott, tehát szinte

a legtöbb színházra

vonatkozó

problémaként emlegette, hogy a társulatok egységét és szellemiségét a kvázi tagsági viszonyok fellazítják, aminek társadalmi és jövedelemszerzési vonatkozásai egyaránt vannak. A költségvetési intézményi forma több tekintetben biztonságos ugyan, de a finanszírozási és foglalkoztatási rendszer nehézkes, az illetékes városházi ügyosztály eszköz nélküli, lassú, bürokratikus döntési mechanizmusa bonyolult és nem konzekvens. A tulajdonosi szemlélet helyett a felügyeleti az uralkodó, a kapcsolattartás nehézkes, az érdemi hatáskörök el- és összemosódnak. A jelentés készítői szerint továbbá a színház első számú vezetőinek személye és stílusa meghatározó jelentőséggel bír a színház működése, profiljának érvényesülése szempontjából, ám az intézmény profiljának a meghatározása tulajdonosi kompetencia. Tehát először az arculat meghatározása javallott, és ehhez kell a megfelelő célszemélyt megtalálni, majd annak teljesítmény-produktumát értékelni. (Aki találkozott már művésszel, nem mond ekkora botorságot.) Az átvilágítók megállapítják azt is, hogy a színházak működése csak korlátozottan piacosítható, mivel a "magyar nyelvű előadások nem fogyaszthatóak korlátlanul Európa piacain", viszont a hazai lakosság jövedelmi viszonyai a kultúra iránti keresletben korlátosak.

A generális godok

mellett a jelentés korrekt képet ad az egyes intézmények alapproblémáiról, például a színházi élmény megalapozását és megismertetését vállaló Bábszínház esetében, ahol a gyerekeket az előadásra szállító két darab autóbusz régen elöregedett, éppúgy, mint az épület és a teljes színpadtechnika, illetve maga a társulat is. A gyerekek szállítása az állandóan emelkedő benzinárak miatt a jegyáremelés lehetőségét akadályozza. A jelenleg rekonstrukció alatt álló Operett Színház például hosszú évtizedek óta gondoskodik a Nemzeti Színház jelmezeinek tárolásáról, a Katona pedig kénytelen volt a kiszolgáló személyzet létszámát minimálisra csökkenteni, miközben sem zsinórpadlása, sem raktára nincsen. A Kolibri Fészekben a szellőzés a legégetőbb probléma, ők viszont interneten is elérhetők, és CD-ROM-on archiválják munkáikat. A Madách Színház javasolta először a budapesti színházak számára egy központi raktárbázis létrehozását. A bázis egyébként a felújítás utáni többletkiadások ellensúlyozására kért 65 millió forint helyett összesen 5 milliónyi támogatást kapott. A Radnótiban 1999-ben a támogatás reálértékének csökkenése miatt négy helyett három bemutatót tartottak. A Thália együttműködése az Operaházzal kudarcot vallott, ami jellemzi a művészeti értékeket éppúgy, mint a közönségvonzás erősségét. Az Új Színházban lévő szinkronstúdió üresen, kihasználatlanul áll a tulajdonjogi viták miatt, a stúdiószínpad áthallását pedig az informatikai és hangrendszer fejletlensége okozza. A Vígszínházban több ingatlannak is rendezetlenek a tulajdonviszonyai, és talán itt okozza a legtöbb fennakadást a költségvetési intézményekre vonatkozó 1/12-es finanszírozási rendszer, amely szerint az államháztartási törvénynek megfelelően az éves támogatást tizenkét egyenlő részletben, havonta utalják át. Ez mellesleg általános probléma: kiszámítható és egyenletes összegű bevételi forrást jelent ugyan, de nem követi a színházak működésének szezonális jellegét, a téli és őszi színházi csúcsidőszakok esetén komoly fennakadást okozva. A tizenkét színház egyike sem rendelkezik viszont lejárt, kifizetetlen szállítóállománnyal, dolgozókkal szembeni kötelezettséggel, illetve köz- és közüzemi tartozással. A legtöbb (kilenc) színház rendelkezik belső ellenőrrel, és a tulajdonos is rendszeresen ellenőrzi őket.

Az APEH

célvizsgálata mindegyik színházra kiterjedt, és több helyen végeztek átfogó ellenőrzést is. Az Állami Számvevőszék rendes vizsgálatát általában a rekonstrukció után ejti meg, a társadalombiztosítás abszolúte esetlegességgel dolgozik, de az elmúlt öt évben szinte minden színházban járt. A szponzori pénzek az összes bevételhez képest elhanyagolhatók, ám jelentős előrelépést jelenthetnek egy-egy produkció létrehozásában. Mint kiderült, a színházak rendkívül nehezen találják meg azokat a szponzorokat, akik üzleti lehetőséget látnak a színházban, meglepő példa, hogy a gyermekszínházak esetében a gyermekeket még a csokoládégyárak sem tekintik fizetőképes partnernek. A teátrumok mellett működő alapítványok nem működnek megfelelően, nem segítik elő az előadások létrejöttét. Egybehangzanak a vélemények a magántőke bevonásának tekintetében, mely jelenleg még "illuzórikus, hiszen nem biztosított a megtérülés lehetősége, a működtetés jelenlegi formái közül a költségvetési intézmény nem alkalmas, a közhasznú társaság pedig csak korlátozottan tekinthető a tőkebefogadásra alkalmas formának".

A kht. ugyan alkalmas tőkebefogadásra mind a tőkeemelés, mind a tulajdonosi szerkezet átalakítása útján, ám a képződő nyereség kötelező visszaforgatása miatt a tőketulajdonosok érdektelensége jellemző. A kis színházak (Mikroszkóp, Vidám Színpad) esetében alkalmazott kht. forma az igazgatói vélemények szerint bevált, hiszen számviteli és foglalkoztatási szempontból rugalmasnak tekinthető, bár működésében változatlanul fellelhető a költségvetési intézményi jelleg. A tulajdoni arány 51-49 százalékos arányú az önkormányzat és a direktorok között. Az már azonban nem tisztázott, ha az igazgatói székben bármely okból változás történik, mi lesz az ő (nem elenyésző) tulajdonrészük sorsa, és az értékesítés milyen szempontok alapján és milyen áron történik.

Míg a közeljövő útja tehát nem a fejezés és monstre generációváltás, az emlegetett direktorjelöltek (Alföldi Róbert, Eszenyi Enikő, Hegedűs D. Géza, Mácsai Pál, Rudolf Péter) feltételezhetően csak akkor rúgnak majd labdába, ha a Pestit és a Madách Kamara Színházat leválasztják nekik, beleolvadva ekképp a javasolt többlépcsős struktúraváltás lájt változatába.

Koren Zsolt

szerző
Koren Zsolt
publikálva
2000/37. (09. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...