Így járt Német Ákos új darabja is: a Lovass Anita című ősbemutató a debreceni fekete dobozba préselődött. A szabadon választott nőtípus privát tragédiája - amit az orvosi szakzsargon csak "havi depresszió és kórokozói" gyűjtőnéven emlegetne -, hogy rabláncként viseli szükségtelen és elégtelen feltételként rátukmált korlátait. Lovass Anita, híján minden nőiességnek és nemiségnek, elfajzott és/vagy nem létező magánéletét a karrierbe koncentrált hitellel kompenzálja, s míg isten áldásaként vállára nem nehezedik a nagybetűs siker, egyik napról a másikra él. Közben olyan világot épít (vagy álmodik) maga köré, melynek eltorzult, csúsztatottan hamis, csalfa szimbólumrendszere önmaga állandósult áltatásába taszítja az egyébként messze nem kuriózum jellemet. Érdemes belegondolni, hány ilyen Lovass Anitát ismerünk. Mennyi nő viseli életét véget nem érő menstruációként, melyhez a keretet a kielégítetlenség és dilettantizmus szolgáltatja? Ugye, tipikus példa, amikor a legjobb barátnő lassan mostohaanyukává válik, mert a kerületi főboncmester apukának a potencia a végzete? Az sem ritka, aki kocsmai brillírozás gyanánt fűnek-fának szájat tát (és énekel, mint kisangyal), és inkább választja a lépcsőház, telep, tömb hajdan volt sztárja címet, mintsem hogy önmagára vetítse a szakma mocskát, és feladva ájtatos fixa ideáit, ágynak dőljön karrierépítés céljából - ahogyan később mégis. Tipikus köznapi figura ez a Lovass Anita, tenyérbe mászó arcéllel, elfojtott indulatokkal, narancsbőrrel.
Hát ekképp tolul fel a probléma, tulajdonképpen mi is lehet érdekes számunkra a leendő asszonyállat migrénes, mellereszkedéses mindennapjaiból? A dramaturgia példásan alkalmazva. Ahogyan percre perc jutunk el a piramis csúcsáig, hogy túloldalt rögvest le is zuhanjunk. De könnyed az esés - lopva Juhász Előd fordulatait -, a zene szárnyán szállunk alá, mely ária önjelölt dívánk meghallgatásán a katarzis maga, a tehetetlenség globális arcultiprása. Ahol a ráfordított erő éppoly kolosszális, mint Lovass Anita vergődése, fülhasító erőlködése, amire már azt sem lehet mondani: majd értesítjük. Ehelyett: elég volt, fiam, inkább én. A legkártékonyabb kegyelemdöfés, amolyan hétfői tragédia.
Hanem a praktikumok. A Horváth Árpád Stúdiószínház a darab játszására alkalmatlan helyszínként olyan rendezői koncepciót kényszerített Hargitai Ivánra, amely elfogadhatatlan, főleg ha alapproblémaként kezeljük, hogy a hely gyengéi a színészekre hárulnak. Szemmel láthatóan a ház egyik legkisebb próbaterméről van szó, mely földrajzi fekvését tekintve sem leányálom, de a kulisszák ilyen fokú (maximális) hiánya miatt a rosszul tagolt közös tér az eddig látott legszerencsétlenebb játékkörülményeket is übereli. A takarásban lévő színész tulajdonképpen a nézők között ténfereg, és míg egyik megtartja szerepét, a másik kiesik belőle, a csendes káosz pedig az élmény szerves részévé válik, sőt olykor domináns is. A közönség pedig nem feltétlenül a körülményeket tolerálja, inkább saját, elveszettnek hitt kényelmét és a kultúrát keresi. Ez is szempont.
Kétségtelen, Német Ákos kezdte meg a 21. század hazai szociálkrónikáját. Ám ahol ez mellékes, ott nem válhat üggyé.
Koren Zsolt
Német Ákos: Lovass Anita; rendező: Hargitai Iván; díszlet: Turi Erzsébet; jelmez: Kovalcsik Anikó; zene: Weber Kristóf; szereplők: Kelemen Timea, Csendes László, Mihályfi Balázs, Szoták Andrea, Mészáros Sára, Dóka Andrea, Dánielfy Zsolt, Hajdú Péter, Jámbor József, Diószeghy Iván, Máté Eta, Révész Béla
