Vörösmarty Mihály tizenhat drámájából egyetlen igazán kiemelkedő alkotás a Csongor és Tünde, melynek irodalmi alapját a História egy Árgirus stb. tündér szűzleányról elnevezésű klasszikus adta. A téma persze az örök és nyughatatlan szerelem, amelybe nem holmi konkurens családdal való viszálykodás, hanem mondjuk néhány ármányos manó meg egy boszorka avatkozik. Még megannyi meseszerű elemet sorakoztat fel a költő, tündérfa, varázserős hajszerkezet, miegymás. Ahhoz képest, hogy a sztori csupán egy délutáni óvodamatiné szintjén tudna telt házas lenni, a maradi szerző, túl a többrétegű szimbólumrendszeren, művét olyan nyelvezettel és verselési móddal spékeli, hogy még Kölcsey is csak harmadik olvasatra fogta fel. Na-már-most. Tudat alatt építsük át mindezt Veszprémbe. Ifjúsági bérlettel a ház fele kong, másik fele recseg. Kong, mert sem a szerző, sem a rendező (Vándorfi László) neve nem vonzotta a diákokat a Petőfibe verses mese-rímdrámát látni. Recseg, mert a helyszíni közreműködők (Blaskó Péter, Gazdag Tibor és tsai.) nem szögezik a bevándorlottak tekintetét sehova. Az ütemes és huzamos széknyúzást pedig rendkívüli nyekergéssel bosszulják meg a kiszáradt sorok. Ennél idegölőbbnek már csak a jegyszedő nénik feltehetően spontán, de legalábbis önfeledt tapsviharai bizonyulnak.
A színészek a skizofrén helyzettel nem tudnak mit kezdeni. Gyerekelőadás felnőtt nyelven, pubertás gimiseknek. Ugyan a darab szerkezetére Hollywood már előtréningezte a nézőt - miszerint a végeredményből kiindulva mutatjuk meg az odáig vezető utat -, a nyelvezet, a jelképes szóösszetételek, a nemzeti hagyománytudatból fakadó utalások igencsak népi ragozással körítve, nos, mindezek kínaiul hatnak, de csak addig, amíg a helyi szupersztár, Ye Jinsen kínos-kínás akcentusával bele nem kezd az események felpörgetésébe. Mármint grammatikailag. Mondhatnám, hogy jelenléte hab a tortán, de inkább csak mandarin a habon. Igazán lenyűgöző testkultúrájához (ez talán messzi származásával hozható összefüggésbe) agyongrimaszolt arcjáték társul, mely valószínűleg egy nyolcvansoros keleti népszínházban ragadt rá. Ellenben a hatszorosra nyújtott magánhangzók után a többes szám megfelezett (meeeegfelzeet) jele és az eldobott hangok nem magyar színpadra valók. Berreh szerepét imigyen tálalva szökik Kölcseynk három olvasata tízre. Ye Jinsen ajkára Vörösmartyt adni anyanyelvünk ellen való bűn, mely szégyenletes, a direktorra nézvést mindenképp. Ugyanakkor Vándorfi dicsősége, hogy felfedezte a (más)nemzeti kincsnek számító színészt, aki kiválóan táncol a Bernstein-féle gettómusical bevándorlókarában, színt visz a társulatba, és igen hatásosan alakítja a szovjet tisztet, Szerovot is Szigethy András Kegyelem című Kádár-nosztalgiájában. Szépirodalmi klasszikus esetében viszont Ye Jinsen nem hathat máshogyan, csupán valamely Shaolin kolostor színjátszó csoportjából leszakadt ünnepi sárkánylábként. Az is lehetséges azonban, hogy ez volt a koncepció, és dilemmám így romba dől. ´ tehát a mínuszos, a pluszos, a friss társulati tag, Blaskó Péter. A másik Csongor, Gazdag Tibor még mindig a megtestesült átlag, ugyanúgy nullszaldós itt is, mint Hamletként Miskolcon. Semmit nem tesz az előadáshoz, de legalább nem is ront rajta. Megcsinálja, és hazamegy. Általában érezni, hogy pihire vette magát a társulat. Kőmnyuzikelek, kemény drámák után mesélhetnek végre. Rossz felfogás, s ez különösen áll a rendezésre, illetve Balgára, aki egyébként a kis Csongor kölcsönadott feneke.
Akik tényleg nagyot alkottak, nem látszanak a színpadon, munkájuk viszont nagy élmény. Például a néptáncot igen magas fokon mívelő, picit modernizáló Horváth Csaba koreográfus (Közép-Európa Táncszínház). Gyönyörű a tündérfa, elhiszem, hogy az égig ér, zsinórpadot feledtet. A praktikusan szép díszletelemeket Horgas Péter készítette, és Rátkai Erzsébet szabatott hozzá. Hogy ki legyen a hármam, a tündéreket még egyszer látnom kell. Valahol máshol.
Koren Zsolt
