Ara-Kovács Attila

Amit Kis János a jobb- és a baloldal szükséges párbeszédéről, majd kiegyezésükről ír, az több mint kívánatos lenne. Amellett is érvel, hogy ez nem lehetetlen: "A 2010-es választásokat megelőző egy-másfél évtizedben a köztársaság hívei defenzívába szorultak; csak bonyolult magyarázatok kíséretében tudták - amíg tudták - védeni a demokratikus jogállamot.

Hiába menekül a magyar fiatal a Fidesz-kormány elől Londonba, Berlinbe, Párizsba, ott akaratlanul is Orbánt látják benne.

Jeszenszky Géza, a volt külügyminiszter, Magyarország jelenlegi oslói nagykövete 1986-ban publikált egy kiváló könyvet, melynek címe: Az elveszett presztízs. Magyarország megítélésének megváltozása Nagy-Britanniában (1894- 1918). Ha valaki kíváncsi rá, miként tudja alig pár esztendő alatt egy kormányzat s a mögötte álló politikai elit, kihívva maga ellen a fél világot, az egész nemzet jövőjét, lehetőségeit felemészteni, az ebből a könyvből megtudhatja.

A jelek szerint a török jövőt nem a katonák és a politikusok fegyveres küzdelme dönti majd el, hanem az iszlamisták és a szekuláris erők politikai harca.

Megbékélhet-e magával az a nép, amely elfogadja, sőt elvárja vezetőitől a valótlanságot, az ámítást, tagadván, hogy ez pont akkora bűn lenne, mint hazudni reggel, délben és este?

Orbán maga is ellátogatott a közép-ázsiai országba a múlt év tavaszán, hogy aztán – az autokrata rendszert dicsérő szavai dacára – üres kézzel térjen onnan meg. Igaz, ő nem ajánlhatott fel a diktátornak ellenzéki skalpokat.

A magyar csapatok Erdélynek nem a felszabadulást hozták el 1940-ben, hanem a háborút. Így az anyaországiakból az erdélyiek szemében gyorsan „anyások” lettek, a magyar adminisztráció kiépüléséből pedig pont olyan rossz megszállás, mint azt megelőzően a románok esetében.