A francia köztársasági elnök, François Hollande június elején Marseille-ben felavatta az Európai és Mediterrán Kultúra Múzeumát (MuCEM). A szinergiák, a civilizációk párhuzamos és egymáson áthatoló létét megjelenítő intézmény már küllemében is demonstrálja elhivatottságának lényegét. A tengerparton felépített posztmodern csipkeépületet egy hosszú gyaloghíd köti össze az apró tengeröböl felett mintegy 25-30 méter magasságban egy 12. századi erődrendszerrel, amelynek egykoron fároszként is használt tornya megtévesztésig hasonlatos egy minarethez.
De nem pusztán emiatt lett az intézmény az átláthatóságként és áthatolhatóságként egyaránt értelmezhető transzparencia otthona. Két állandó tárlata van a múzeumnak, s aktuálisan négy időszakos. Ez utóbbiak közül kettő bensőséges utazást ígér épp abba a világba, amelyet e múzeumi vállalkozás tematikusan teljesen magáénak mondhat. A fekete és a kék címet viselő – egy gyűjtemény a spanyol Goya és a katalán Miró munkáiból – a sötét múlt és az örök derű ellenpontján keresztül igyekszik a mediterráneum lényegét definiálni. A másik, A nemek bazárja kilép a térségből, s a nő-férfi mibenlét, egyáltalán a nemiség számára hódítja vissza 21. századi civilizációnkat.
A múzeumban mindenütt az átmenet jelenik meg, miközben az oda belépő számára alighanem az a szilárd és kétezer év óta csak hangsúlyaiban változó egység válik mégis bizonyossággá, amely ugyan a mediterráneum társadalmainak egyedi alkotása, mégis feltétlenül közös európai teljesítmény. Beleértve ebbe a mégoly törékeny Maghreb (Északnyugat-Afrika) népeinek kultúráját is. Így – mondjuk – Marokkóét, melynek polgára egyszerre érzi úgy, hogy megmaradt kissé spanyolnak, hiába kényszerültek elei 1492-ben végképp elhagyni Ibériát, ugyanakkor francia is, bár gerillaharcaival 1956-ban végképp elűzte földjéről a franciákat.
Mintha csak e szellemiség visszaigazolására íródott volna a VI. Mohammed marokkói király által, trónra lépésének 14. évfordulója alkalmából a napokban elmondott beszéd. Bár az arab tavasz jószerével elkerülte ezt az országot, mindazonáltal példamutató demokráciának aligha lehet nevezni rendszerét. Ugyanakkor VI. Mohammed említett beszédét tulajdonképpen a nyugati demokráciák választott vezetői közül bárki elmondhatta volna. Bár az elején és végén, s valahol a közepén van egy-egy távoli utalás Allahra, a konkrét üzenet mindazonáltal kifejezetten szekuláris, józan és visszafogott.
Ugyanakkor nincs olyan iszlám politikus a Közel-Keleten, aki ilyen beszédet el tudna mondani anélkül, hogy népében ne keltene veszedelmes gyanút. Abdel Fattah al-Sziszi tábornok, aki – Mubarak nyomdokaiba lépve – elnökivé próbálja most konvertálni katonai rangját, bonyolult szimbolikával tűzdeli meg utalásait egy olyan jövendő rendszerről, amely szerinte mind a közel 80 millió egyiptominak elhozza a szerény, de biztos boldogulást. Hasszan Ruhani újsütetű iráni elnök, akire mint a mérsékelt politizálás apostolára volt ildomos hivatkozni a júniusi elnökválasztási kampányban, pár napja olyasmiket mondott, amikre rosszemlékű elődje, Mahmud Ahmadinezsád is büszke lehetne: „Izrael eleven seb, s nekünk az a dolgunk, hogy ezt eltüntessük.” Mahmud Abbasz palesztin elnök, miközben Washingtonban tárgyal izraeli partnerével, hazatérve Ramallahba biztosítja híveit arról, hogy esze ágában sincs megegyezni.
Hogy mennyire – tartalmában és akusztikájában is – más ehhez képest mindaz, amit a marokkói király elmondott, mi sem mutatja jobban, mint azok a szakmai kommentárok, amelyek az új, Amerika által szorgalmazott izraeli–palesztin tárgyalások esélyeivel kapcsolatban nap mind nap születnek. Közülük csak az egyikre szeretnék kitérni, mert kirívóan jellemzőnek találom.
A Deutsche Welle angol nyelvű televízió csatornájának Quadriga című műsora meginvitálta Sylke Tempelt, az Internationale Politik folyóirat főszerkesztőjét, Igal Avidan izraeli újságírót, valamint Akram Baker nyugaton élő, palesztin gyökerű szakértőt, aki korábban Abbasz elnök tanácsadója volt. Tulajdonképpen mindannyian szkeptikusak voltak a Washington által szorgalmazott megújítandó békefolyamat esélyeit illetően, de abban egyetértettek, hogy egyetlen lehetőségről sem lehet lemondani.
Ugyanakkor míg a német Tempel és az izraeli Avidan rendkívül kritikus volt saját társadalmaikkal szemben, ostorozva az európaiak vonakodását, hogy maguk is aktívan segítsenek, és bűnösnek nyilvánítva az izraeli jobboldalt, amiért elszalasztotta az alkalmat, hogy tető alá hozzon egy zsidó és egy palesztin, egymástól elkülönülő államot, Akram Baker amellett érvelt: a palesztinok semmiért sem felelősek, ám mindenki más az, aki megtagadja tőlük a plurális társadalom és a demokrácia perspektíváját. Szerinte nem kell semmilyen szétválasztás, a két nép élhetne egymás mellett, ha azt az izraeliek hagynák, mindenkinek lenne egy szavazata, amivel képviselőket választhatna, majd kormányt és így tovább. A közbevetésre, hogy Gázában a palesztinok mindent megkaptak, hogy normális államot teremtsenek, s lám, mi lett ebből, csak legyintett, s olyasmit talált mondani, hogy az „valami egészen más”.
Miért lenne más? Azért, mert ha komolyan vennénk ezt a közbevetést, akkor gyorsan lelepleződne a palesztin értelmiség mélyen kétszínű és hazug magatartása, az, hogy egyet mond, és valami egészen mást csinál. De e vonatkozásban nemcsak a politikai elitről van szó, hanem az egyszerű választókról is. Elvégre elfogadni, sőt elvárni a vezetőktől a hazugságot, ez pont akkora bűn, mint kimondani azt.
Sylke Tempel egyébként utalt is erre a kétszínűségre, mondván: hogyan képzelik, hogy a palesztinok a zsidókkal egy társadalomban éljenek, ha eközben Ramallah olyan tankönyveket küldözget szét a palesztin iskolákban, amelyek – az Izrael-ellenes propagandán túl – dzsihadista szellemre nevelik a gyerekeket. Bár Baker magából kikelve tiltakozott: „Ez nem igaz”, e sorok írója kötelességének érzi megjegyezni: maga is számos efféle tankönyvet vehetett a kezébe Kelet-Jeruzsálemben.
Párbeszédet persze folytatni kell, de vajon nem rontja-e le a párbeszéd mint műfaj hitelességét, ha az egyik fél gátlástalanul hazudik, vagy adott esetben minden fél ugyanazt teszi? Lehet-e – elemelkedve az izraeli–palesztin konfliktustól – politikai párbeszéd népek vagy egy nemzeten belül osztályok, rétegek között, ha a pártok zöme nem mond igazat? És megbékélhet-e magával az a nép, amely elfogadja, sőt elvárja vezetőitől a valótlanságot, az ámítást, tagadván, hogy ez pont akkora bűn lenne, mint hazudni reggel, délben és este?
Az Európai és Mediterrán Kultúra Múzeumában a térség kultúráinak felelős párbeszéde zajlik, ez a szellem hozta létre, ez tartja meg, ez igazolja. E párbeszéd, amelyre másfelől Marokkó királyának politikai krédója is épít, demonstrálja: nem az iszlám ejtette túszul a vitát, hanem a vita az iszlámot, például a Közel-Keleten. Ám a közös hatások inspiráló ereje, ha a Közel-Keleten nem is, másutt csodákra képes. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint ez a vadonatúj marseille-i múzeum.
