A 'fülkeforradalom' botrányos közjogi dúlása nyomán azonban új konszenzus alakulhat ki az alkotmányosság, a versengő többpártrendszer, az alapjogok és a joguralom eszméi körül. Ha valóban kialakul, erre alapozódhat a jobb- és a baloldal közti megegyezés." (Beszélő, 2013. május 5.)
Történelmi analógiák
Ezek egész sora mutatja, hogy szűkebb - európai - környezetünkben mi minden múlt azon, ha a politikai centrum pólusai szót tudtak egymással érteni, s bele tudták foglalni országuk, demokratikus rendszereik általános érdekeit azon szándékok együttesébe, amelyek nemcsak megtartották, de politikai sikerre is vitték pártjaikat.
| ||
Nyugat-Németországban a politikai erők a II. világháború után eleve párbeszédre ítéltettek: a nácikat letörölte a politikai térképről a szövetségesi - főként amerikai - megszállás, a kommunistákat pedig a hidegháború mintegy a keletnémet gettóba zárta. A nácizmussal korábban oly könnyen kiegyezők tömege örömmel fogadta a kereszténydemokrácia által számára felkínált gyors penitenciát, míg a szociáldemokrata baloldal idővel a demokrácia liberális örökségét emelte piedesztálra. Ez bő teret teremtett a párbeszédre, s kikövetelte azt a kiegyezést, amely garantálhatta a demokratikus keretek szilárdságát. A szembenézés a múlttal szerencsésen párosult a demokráciának a nyugati szövetségesek által diktált külső kényszerével.
A másik jellemző példa Spanyolország. Franco halálát, s különösen az 1981-ben végrehajtott, Antonio Tejero csendőr ezredes vezette ún. 23-F-puccs kudarcát követően a monarchia belső legitimitása, párosulva az európai gazdasági közösség és a transzatlanti struktúrák külső kényszerítő erejével, messze a partvonalon túlra szorította a radikális jobboldalt. Eközben a szovjet típusú konzervativizmussal szembeforduló "spanyol" eurokommunizmus követői minden nehézség nélkül beleolvadhattak a centrista szocialista pártba, a kommunizmus más, regionális támogatói viszont beilleszkedtek a kezdetben autonómiát, majd teljes függetlenséget követelő nacionalisták táborába (katalánok, baszkok). A jobb- és baloldali centrum nem tehetett mást, és hajlandó sem volt másra, mint ismét kiegyezni annak a Moncloa-paktumnak a szellemében, mely még 1977-ben megalapozta a spanyol demokráciát.
Vannak ellenpéldák is. Ilyen Olaszország, ahol a jobboldali populizmus életképes szövetséget tudott létrehozni a radikális jobboldali Északi Ligával - idővel kissé megszelídítve azt -, s ezzel 20 éven át uralta az ország politikai életét. A baloldal fragmentálódott, s képtelen volt olyan befolyásra szert tenni, hogy helyreállíthassa a politikai egyensúlyt. Ugyanakkor Berlusconi a liberális demokrácia rendszerét csak feszegette, de felborítani nem volt képes. Részben az egyoldalú alkotmányozáshoz szükséges hatalom hiánya miatt, részben mert a stabil és társadalmilag legitim tulajdoni viszonyok közepette fel sem merülhetett egy hatalomfüggő új elit - gazdaságon és jogon kívüli eszközökkel történő - létrehozásának lehetősége. Az évszázados, szerves fejlődés alakította tulajdonviszonyokat a nép nem tekinti illegitimnek. Olaszországban nincs társadalmi támogatottsága annak, hogy populista nemzeti ideológiák alapján egyesektől elvegyék és mások között osszák újra a tulajdont - mint ez történik napjaink Magyarországán.
Ha a jelenleg kormányzó jobbközép-liberális Polgári Platform csak epizódnak bizonyul Lengyelország történetében, könnyen ismét ellehetetlenülhet a politikai táborok közötti párbeszéd. A baloldal összeomlása a 2000-es évek elején esélyt teremtett a Kaczynski fivéreknek klerikalizmusból és főként oroszellenes nacionalizmusból gyúrt programjuk megvalósítására. Pártjuk, a PiS nemcsak a liberális alkotmányos rendet kezdte ki, de valóságos világnézeti háborút indított el. A Donald Tusk vezette jobboldali-liberális mozgalom azonban ráébredt arra, hogy a Kaczynskiak kihátrálása a centrumból esélyt ad nekik, hogy megszólíthassák azt a széles vállalkozói réteget, amelyet még a Balcerowicz-kormány reformjai (1989-1991) ruháztak fel gazdasági és így könnyen politikai hatalomra konvertálható erővel. A populista tendenciákat visszaszorító politika nem a demokratikus viszonyokat hol jobbról, hol balról erodáló politikai erők önkorlátozásából született: a "jobb-bal párbeszéd" megszemélyesítője egy új, a populizmustól idegenkedő, erős középpárt lett. A Tusk-kormány politikai sikerét épp az garantálta, hogy elutasította a párbeszédet a szélsőségesekkel, s figyelmen kívül hagyta az erősödő demokratikus baloldalt is. Kérdés, hogy ez elég lesz-e hatalmának megtartásához, s nem lesz-e halálos számára e magány, vagy az, ha majd kénytelen lesz koalíciót keresni a baloldallal.
A németek saját sikerükként, győzelmükként élhették meg kilábalásukat a nácizmusból, s azt a gazdasági teljesítményt is, amivel később az uniót nagyhatalommá tették. A spanyolok közös nemzeti alapélménye, hogy nemcsak túlélték Francót, de megakadályozták a francói szellem visszatértét 1981-ben. Sem az olaszoknak, sem a lengyeleknek nincs ilyen kollektív nemzeti élményük - a magyaroknak pedig végképp nincsen.
Antiliberális elvárások
A magyar elit - tekintet nélkül a politikai elkötelezettségére - sohasem kényszerült rá, hogy komolyan szembenézzen a múltról szóló mítoszaival, azzal, hogy csak alkalmazkodás révén vált a szabadság rendjének elfogadójává. Ennélfogva hiányzik társadalmi tapasztalatai közül a siker szabadságteremtő, felszabadító élménye, helyette a kiszolgáltatottság frusztráltsága határozza meg önképét és világszemléletét.
Amikor azt mérlegeljük, hogy lehetséges-e párbeszéd olyan "neo-weimari" keretek között, amelyeket végletekig szembeállított, egymást a demokráciából kitagadó táborok jelölnek ki, sajnos ma a "nem" a magyar válasz. A legtöbb politikai aktor ma ebből is indul ki. A kivétel Bajnai Gordon, akinek éppen ez a politikai kínálata és a vonzereje.
Téved az, aki mindezen bajainkért kizárólag a politikát és a politikusokat kárhoztatja: ez utóbbiak ki is szolgálják választói közösségük morális - gyakorta roppantul immorális - elvárásait. A politikus csak áruba bocsátja mindazt, amit a választói gondolataikban vagy ösztöneikben rejtegetnek. Magyarország mai képét nemcsak a politikai tévedések és túlkapások, hanem a választói tévedések és túlkapások is formálják.
Az elmúlt bő húsz évben sajnos mind a jobb-, mind a baloldal nemegyszer nyert azzal, hogy önnön rossz tradícióit követte. A jobboldal e politikai győzelmeket rendre az egyértelmű restaurációs szándék kinyilvánításának tulajdonította, mára végképp visszatalálva a két világháború közötti időszak kultuszához, miközben szinte hivalkodnak antiliberalizmusukkal. A baloldal általában osztogatással kezdte, aztán újabb lehetetlen ígéretekkel folytatta, mára pedig úgy érzi, nincs más választása, mint versenyre kelni Orbán (szociális) populizmusával - szintúgy antiliberális alapon.
A két oldal átalakította a közbeszédet, a vonatkoztatási kereteket. A jobboldal aktívan, a baloldal pedig inadekvát válaszaival. Nem ők a közbeszéd rabjai, hanem maguk ejtették rabul a közbeszédet azzal, hogy antiliberális ideológiai elvárást támasztanak, amelynek valódi tartalma az állampolgárok elől rejtett túlhatalmi szándék. A két tábor közötti párbeszéd ezért ma - illúzió.
Nem lehet, nem szabad persze összemosni a jobb- és baloldal felelősségét. Igaza van Kis Jánosnak, amikor kijelenti: "A harmadik köztársaság erkölcsi szétzüllesztéséből mindkét oldal kivette a részét, de megdönteni a jobboldal egyedül döntötte meg. A baloldal soha nem próbált 'centrális erőteret' létrehozni." (Népszabadság, 2013. június 15.) A baloldal bukása épp ezért ki nem érdemeltebb volt, mint az, amely remélhetőleg Orbán Viktorra vár. De nem sok jót ígér, hogy a baloldal ma sem a liberális demokráciát visszavonhatatlanná tévő korszakváltás pártja, hanem csak a Fidesz váltópártja kíván lenni, amely mintegy kivezeti a jobboldalt a "kötcsei zsákutcából", vissza a kölcsönösen menedzselhető, weimariasan veszekedő, oligopolisztikus hatalommegosztásba.
A jövő azé, aki a múltat elmeséli
Becsapják magukat, akik azt hiszik, hogy a magyar demokrácia közelebb kerülne a megegyezéses, kölcsönösen betartott játékszabályokon alapuló, közös célokat is elismerő, német típusú demokráciához, ha a Fidesz-MSZP kétpártrendszere alakulna ki. A választói és párthagyománnyá vált, álideológiákkal leplezett kiátkozás folytatódna - a "fordított vízilabda" Kötcse előtti hagyományával együtt. A víz felett ütnék, míg alatta simogatnák egymást. A mélyben a pártigazgatók nagykoalíciója, a 70:30 váltógazdálkodása; a felszínen viszont a "ki kit győz le", az "ők és mi", a "fasiszták" és a "kommunisták" ádáz, valójában egymásra támaszkodó irracionalitása folytatódna. Ha szükséges, a Fidesz ugyanolyan könnyedén vált majd vissza kétpártrendszerű üzemmódba, ahogyan korábban átváltott a "központi erőtérbe", maffiaszindikátusból maffiaállamba, amint megorrontotta a baloldal teljes összeomlasztásának lehetőségét. Mi több, ezt a Fidesz a legkönnyebben éppen Orbán változatlan vezérletével tudná végrehajtani, hiszen az intézményesített korrupció, a szervezett felvilág kizárólag vazallusi rendű pártmechanizmusokkal tartható fenn hosszabb távon. Ellenkező esetben, mint azt a szocialista párt sorsa példázza, előbb-utóbb ösz-szeomláshoz vezet.
A párbeszédet a centrális erőtér olyannyira nem igényli, hogy riválisait nemcsak a jelenből, a nemzetből, hanem a bármilyen módon vállalható múltból is igyekszik kitagadni. A múlt birtoklása előfeltétele a jelen meghódításának. A "két zavaros évtized" pontosan ennek a kifejezője. A szocialisták ennek a jelentőségét fel sem fogják - se nyelvileg, se ideológiailag, se tartalmilag. Emiatt állandó defenzívában vannak. A múlt birtokbavételének másik erőteljes, szintén hamis kísérlete Gyurcsány nevéhez fűződik. Orbánnál a 2010-es "fülkeforradalom" a kezdet, nála az őszödi beszéd. De míg az előző sok millió frusztrált magyarnak ígért megváltást, addig az utóbbi csak saját magának. Az egyik tömeges tábort teremtett, a másik csak környezetét ejti túszul.
A párbeszéd igényének intézményes politikai alanyt és önálló programot kell találnia. Az Együtt 2014 létrehozásának épp az volt a történelmi ígérete, hogy középről emelkedik a reménytelen felek fölé, megtestesítvén a liberális demokrácia szellemében annak a mérsékelt "jobb-bal" párbeszédnek a lehetőségét, melyet a demokratikus intézményrendszeren átgázoló Fidesztől és a vele a szociális populizmusban újra versenyre kelő, de a kétpártrendszerben ugyancsak érdekelt baloldaltól nagyrészt reménytelen elvárni. A magyarosan korrupt kétpártrendszer átkát sokan felismerték. Bajnai hozadéka az összefogás, a kölcsönös kompromisszumok és az ezen alapuló alkotmányos megújulás gondolata volt.
De vajon tud-e sokak számára értelmezhető jövőképet nyújtani az Együtt 2014, amelyet éppen a neo-weimari veszély és az alkotmányos konszenzus szükségessége motivál?
Egyelőre csak részben, hiszen az ő 2014-re ígért "új kezdete" (a "korszakváltás") a múlt differenciálatlan kezelésével becsúszik az "elmúlt húsz évről" szóló Fidesz-narratívába. A szervezet eredetileg "civil" összefogáson alapuló koncepciója azt a felismerést próbálta politikai akcióra váltani, hogy a párbeszédképtelen felekkel szemben föléjük emelkedő, s nem azok között közvetíteni próbáló politikai szereplővé válik. Így esélye lehetett volna rá, hogy kiszabadítsa a "párbeszédet" az azzal szemben ellenérdekelt politikai szervezetek fogságából.
Tíz hónappal ezelőtt a mainál jelentősebb és elkötelezettebb tábora volt az Együtt 2014-nek. 2012. október 23-án Bajnai vállalta a "feladatot", miközben sok tízezer polgár demonstrálta számára a "társadalmi megrendelést": le akarjuk váltani a Fideszt, de nem vagyunk szocialisták. Ennek érdekében: lépj fel, take the lead! A hívek és szimpatizánsok abból indultak ki: ez lesz az az intézményes forma, amely a baloldalt is a korszakváltás mellé állítva, eséllyel lehet a jobboldal (és a rossz kétpártrendszer) kihívója.
Mára a lelkesedés olvad. Hisz a társadalmi megrendelés nem arra szólt, hogy nehezen mérhető támogatottságú szervezetek foglyaként, bázisdemokrata elvárásokkal, civil dilettantizmussal terhelten hajtsa végre ezt a feladatot. A megrendelés neki és egy általa vezetett erős középpártnak szól; ezt az is jelzi, hogy Bajnai minden erőteljes szimbolikus fellépése után megnőtt az Együtt 2014 választói támogatása, míg az azt követő hónapokban - a nyilvánosság előtt zajló belső huzakodások miatt - csökkent. Az értelmiségi önkorlátozás, a szorongás, hogy a "vezérrel" szemben nem egy erőteljes vezetőnek kell kiállnia, megértő magatartása a szövetségesi zsarolásokkal szemben azonban sérülékennyé tette: legfőbb erősségét, a kormányzóképességébe vetett hitet ingathatja meg. Pedig a közvélemény-kutatásban az "Együtt 2014 (Bajnai)"-ra kétszer annyian szavaznak, mint az "Együtt 2014 - Párbeszéd Magyarországért választási szövetség"-re.
Amikor a "társadalmi megrendeléssel" szemben az Együtt 2014-ben részt vevő szervezetek saját különállásukat hangsúlyozzák, valójában azt üzenik a középerő fellépését igénylő választóknak, hogy őket csak partikuláris érdekeik, a választási vereség után remélhető parlamenti helyek vezetik. Márpedig a választókat e szervezetek külön-külön egyáltalán nem érdeklik; a legfőbb civil elvárás Bajnaiék felé, hogy ne legyenek civilek. A középerő nem a benne részt vevő szervezetek, hanem az egymással a liberális demokrácia talaján összhangba hozható választói nézetek és érdekek (mérsékelt konzervatívok, liberálisok, szocdemek, zöldek stb.) szivárványkoalíciója kell, hogy legyen.
Bajnainak nem egyszerűen jogilag kellett volna párttá alakítania az Együtt 2014-et, hanem már a legelején, minden erővel és szervezetten megpróbálnia választókat gyűjtenie. Akár az önzés látszatát is megengedve mint a születő középerőt megtestesítő vezető, minden más cél fölé kellett volna helyeznie önnön és a IV. köztársaság érdekeit. Éppen a rivális ellenzéki erővel való megegyezés helyes tartalma, sőt talán megtörténte érdekében, nem a megegyezés függvényévé, hanem a jövendő megegyezés zálogává tennie a maga gazdag színtérképét és a közepet megjelenítő erejét. Szimbolikusan bevonva a konszenzus-politikát rendületlenül támogató liberálisokat is, mondván: ők mindig a megegyezéses demokrácia hívei voltak, hibáikat azonban nem fogjuk megismételni. Mert nincs valódi középerő, ha már magát a liberális kifejezést is tabusítják. El kellett volna utasítani a még mindig az LMP-s vezetők kifogásaitól félő PM-esek dogmatikus averzióját a liberálisokkal szemben. Ez a vakság már az LMP-nek is a vesztét okozza, hiszen jelentős részben az egykori liberális párt szavazóinak köszönhették választói sikereiket, akik az LMP jogpolitikájáért cserébe fegyelmezetten tűrték ostoba "eszdéeszezését", egészen addig, amíg Schiffer András szembe nem fordult az Orbánt leváltó összefogás gondolatával. Ezzel szemben az MSZP, bár szivárványkoalíciót nem hoz létre, maga körül egész szivárvány-szatellitrendszert keringtet.
Veszedelmes viszonyok
Bajnainak igen gyorsan meg kellett tapasztalnia, hogy Mesterházyék az összefogás Bajnai-hozta jelszavát azért teszik magukévá, hogy aztán segítségével bedarálják partnereiket, hogy a szocialisták inkább a kétpártrendszerben, mint a liberális demokrata konszenzuson alapuló korszakváltásban érdekeltek. Amikor a szocialisták a megbeszélések nyilvánosságával együtt elutasították a kész kormányfői kínálatot, akkor az összeforrasztandó választói érzelmek kimunkálása helyett az erősorrend kérdésének forszírozását tették a diskurzus fő témájává. Ezzel világossá tették azt is, hogy a kormányzás átvételét valójában szívesen hagynák 2018-ra, míg 2014-es céljuk tulajdonképpen az, hogy a legerősebb ellenzéki pártként, riválisaikat kiszorítva forduljanak az új ciklusba.
Az Együtt 2014 késlekedve indította el a párttá válás folyamatát, és megengedte, hogy ne Orbánnal és a kétpártrendszerrel való népszerű szembenállása, önálló táborának dogmákra nem adó bővítése dominálja a róla szóló híreket, hanem a Mesterházyékkal való tárgyalgatás jó vagy rossz hírei. Amelyeket persze nem ő diktál, hanem a megegyezést alapjában véve csak alibiként használó szocialista vezető. Nincs az az ügyes formula, amely feledtethetné a Mesterházy "meggyőzésére" irányuló fegyelmezett akarat nemkívánatos testbeszédét, s így az "elmúlt húsz év" kereteibe való belesimulás képzetét sugallja minden egyébként hiteles szó. Megjósolható: Mesterházy a végsőkig fog harcolni, hogy ne "adja meg" Bajnainak a Fidesz legyőzéséhez egyébként elengedhetetlen közös kormányfőjelölti státuszt. Ugyanakkor akármilyen kalandok útján jutunk el majd idáig, az összefogás elmaradásáért Bajnait fogja okolni, nem a maga 2018-ra irányuló kétpártrendszer-stratégiáját, amit egyébként 2012-ben hivatalosan is meghirdetett, és azóta sem vont vissza a szocialista párt. Az, ahogyan Mesterházy kezeli az összefogást, mindent elmond arról, hogy "azután" hogyan kezelné a köztársaságot.
Ha Bajnait előbb saját társai ejtik foglyul, majd az MSZP gyűri le, akkor mi teendője marad még a Fidesznek? A magyar horizonton egy balkáni Berlusconi látható csak állandó pontként, az európai Tusk eljövetele - az Együtt 2014 csapdahelyzetének kibontakozásával - egyelőre egy talán még el nem szalasztott, de reményeiben fogyatkozó esély marad.
