Charles Krauthammer figyelemre méltó cikke a The Washington Postban komoly stratégiai perspektívákat elemez alig tenyérnyi helyen. Szándéka megvilágítani azokat a lehetőségeket, amelyek a kialakult, kusza egyiptomi helyzetből valamilyen szabadulást ígérhetnek. Véleménye szerint az Egyesült Államok, mely továbbra is minden közel-keleti probléma megoldásának forrása maradt, egy kényszerű alternatíva előtt áll. Morális megfontolásokat kövessen-e, avagy stratégiaiakat, ha megpróbálja segíteni Egyiptomot? A morális megközelítés jobb jövőt ígér Egyiptomnak, a stratégiai viszont az USA – és a szabad világ – érdekeinek ígér sikert.
| ||
De vajon így lenne-e? Azt még érteni vélem, hogy Krauthammer interpretációjában mi is a lényege a stratégiai megközelítéseknek, minthogy – amúgy igen helyesen – megállapítja: az egyébként demokratikus módon hatalomra került, s attól nemrég megfosztott egyiptomi Muszlim Testvériség kormányzati működése jól láthatóan mindössze kormányzati inkompetenciát, intoleranciát és erőteljesen diktatúrába hajló intézkedések sorozatát jelentette. Egy esztendő alatt Mohamed Murszi elnök elherdálta az Testvériség nyolcvanöt évnyi ellenzékiségben gyűjtött mindennemű presztízsét. Korlátozta a sajtószabadságot, ellenzéki aktivistákat üldözött, dekrétumokkal próbálta megkerülni a parlamentet, szektás iszlamista alaptörvényt helyezett az egyiptomi alkotmány asztalára stb. Mi több, miután Murszit a hadsereg elmozdította, a Muszlim Testvériség olyan pártként mutatkozott, amely a keresztény templomok gyújtogatóival árul egy gyékényen. A szerző éles szemmel vette észre: Abdel-Fattah al-Sziszi tábornok, az államcsíny vezetője megtehette volna, hogy vár 2016-ig, s az addig felgyülemlett népharag révén, mintegy demokratikusan elérhette volna Murszi és a Muszlim Testvérek bukását. De ott állt előtte elrettentő mementóként a Hamasz győzelme Gázában, ami pedánsan demokratikusnak látszott, hogy már pár hónap múltán példátlanul diktatórikusnak bizonyuljon. Ha al-Sziszi még idejekorán nem lép, lehet, hogy a hatalmi lehetőségektől megmámorosodott Murszi visszafordíthatatlan folyamatokat indít el.
| ||
Stratégiai döntés volt-e ezért az államcsíny kitervelése és gyors megvalósítása? A válasz egyértelmű igen. De továbbra sincs válasz arra a kérdésre, hogy ha egy ezzel szemben álló alternatívát nevezünk morálisnak, akkor az tulajdonképpen mit is jelent? Csak találgatok: talán Krauthammer az elmúlt hetek zavargásai során megölt mintegy ezer iszlamista és iszlamista szimpatizáns melletti kiállást nevezi morális tettnek, illetve morális fellépésnek, hogy a hadsereg vessen véget az emberi jogokat ily látványosan megsértő akcióknak. Ez nyilvánvalóan támogatható álláspont. Viszont azért figyelembe illik venni azt is, hogy a hatósági erőszak akkor kezdett el igazán felerősödni, amikor az iszlamista ellenzék – Murszi pártolói – ellenpuccsra készülődtek, s nemcsak a hadsereg mellé álló tömegekre támadtak rá, hanem – amint már említettem – templomokat gyújtogattak. A hadsereg fellépése, az esti-éjszakai órákra vonatkozó kijárási tilalom egy komoly polgárháború kialakulását előzte meg. Az ezer halott és a potenciálisan több tízezres polgárháborús áldozat ellensúlyait mérlegelni legfeljebb demagóg érvelés lehet, morális semmiképp.
Amit Charles Krauthammer az Egyesült Államok saját érdekeinek stratégiai érvényesítéseként említ, az szintúgy logikus és figyelemre méltó, csakhogy nem egyszerűen az USA és a szabad világ érdekeiről van szó e felsorolásban, hanem bizony a teljes régióéról, beleértve magát Egyiptomot, s nyilvánvalóan azon hatalmakat is, amelyek hadseregük, iparuk révén ott szintén jelen vannak, így az USA-t, az EU-t stb. Íme a The Washington Postban felsorolt stratégiai elemek:
- a Szuezi-csatorna forgalmának garantálása,
- az amerikai–egyiptomi szövetségi rendszer fenntartása,
- a Nyugat-barát öböl menti államok kormányaival való eddigi kapcsolatok megőrzése,
- az izraeli–egyiptomi békeszerződés tiszteletben tartása,
- együttműködés a Nyugattal, s ezen belül elsősorban az Egyesült Államokkal a terrorizmus elleni harcban, s ennek részeként
- megtenni mindent a terrorista gázai Hamász elszigetelése érdekében.
Ezek láttán puszta amerikai érdekekről beszélni rettenetesen hidegháborús, ráadásul moszkovita propagandának tűnik, merthogy:
- A kőolajjal nem rendelkező Egyiptom nemzeti jövedelmének egyik legfontosabb forrása a Szuezi csatorna.
- Az amerikai–egyiptomi szövetségi rendszer nemcsak az ország biztonságának a záloga, hanem a szövetségesi amerikai segélyre épül szinte teljes egészében a hadsereg fenntartása, és javarészt azok a karitatív akciók is, amelyeket a hadsereg a civil lakosság megsegítésére időnként szervez (például kenyérosztás).
- Azok a milliárdos gyorssegélyek, amelyeket a kormányzat már eddig is lehívhatott, kivétel nélkül a gazdag, Nyugat-barát, öböl menti országokból érkeztek.
- Az izraeli–egyiptomi béke nemcsak azért fontos, mert megkíméli Egyiptomot az extra katonai kiadásoktól, hanem mert a két ország között kialakult kereskedelmi kapcsolat első számú haszonélvezői az egyiptomiak.
- Egyiptom kiemelt módon ki van szolgáltatva a terrorista veszélynek. Nemcsak a déli határainál vannak iszlamista szabadcsapatok, de a Sínai-félszigeten is. És tudjuk, hogy azok a csoportok, amelyek a líbiai Bengáziban megtámadták az amerikai képviseletet, s megölték a nagykövetet, épp Egyiptomból szivárogtak be. Az ország az amerikai általános terrorelhárító intézkedések és Izrael sínai hírszerzési segítsége nélkül rendkívül nagy biztonsági kockázatoknak lenne kitéve.
- Az egyiptomiak többségével szembekerült Muszlim Testvériség egyik legfőbb titkos ideológiai-politikai szövetségese épp a Gázában a maga diktatúráját építgető Hamász volt. A Mubarak-rendszer mindent megtett, hogy az oda becsempészett iráni eredetű fegyverek volumenét csökkentse. Nem így Murszi kormánya, amely inkább együttműködött velük.
Az Egyesült Államokat évtizedeken át – egyébként mind a mai napig – számos „morális” kritika éri, amiért gyakran nyíltan, olykor rejtetten antidemokratikus, diktatórikus, adott esetben katonai rezsimeket támogatott, a kommunizmusellenesség nevében. Elvileg ezek a kritikák jogosak voltak az adott történelmi korszakokban, de mai rálátásunk a múltra igencsak átértelmezi e kifogások igazi tartalmát. Az egykori efféle diktatúrák, Li Kuan Ju Szingapúrjától Park Csong-hi Dél-Koreáján és Csang Kai-sek Tajvanján át Augusto Pinochet Chiléjéig, idővel átalakultak önmagukkal megbékélt demokráciákká, míg Kelet-Európa csak akkor tudott visszajutni a többpártrendszerhez és a demokráciához, amikor a Szovjetunió végül is kimúlt. Így a morális kifogások hangoztatásának e téren sincs túl sok relevanciája, annak viszont annál inkább, hogy egy olyan rendtartó diktatúrát, amilyet most al-Sziszi tábornok Egyiptomban kiépíteni igyekszik, ne csak anyagiakkal, hanem a jövő stabil demokratikus elvárásaival is megtámogasson Washington és Brüsszel.
