Túlzás lenne azt állítani, hogy Törökország teljesen iszlamizálódott volna, vagy hogy rendszere visszacsúszott volna az autokráciába. Mindazonáltal a jelenlegi kormány számos intézkedését nem véletlenül szemléli növekvő kritikával a külvilág. A Recep Tayyip Erdoğan vezette kormány belpolitikájáról mindent elmondanak azok az országos tiltakozások, amelyek nyár eleje óta lázban tartják a társadalmat. Az Ahmet Davutoğlu külügyminiszter meghirdette „nemzetközi nyitás” és külpolitikai irányváltás pedig csak nagy fenntartásokkal nevezhető sikeresnek. Ankara lépéseit nagy aggodalommal figyelik szövetségesei, ellenfelei pedig nem leplezett kárörömmel. A három évvel ezelőtt épp Davutoğlu által megígért „zéró konfliktus” a szomszédos államokkal, vagy a térség számára garantálni vágyott „Pax Ottomana” látványosan csődöt mondott; míg Ali Babacan vezette a külügyi tárcát, a legtöbb szomszédos fővárossal jó vagy fokozatosan normalizálódó kapcsolatokat ápoltak, mára viszont nincs az a térségbeli állam, amely ne lenne Ankara számára kész kihívás.
A transzatlanti kapcsolatok egykori eminense és az Európai Unió egyik várományos tagországa most még távolabb került attól, hogy tényleg megbízható szövetséges, illetve uniós partner legyen. A héten lezárult a több éve húzódó Ergenekon-ügy; a rendőri nyomozások és az ügyészi vádemelések után a bíróság ítéletet hirdetett első fokon. A 275 gyanúsítottat érintő monstre perben alig 21 személy ellen ejtették a vádat, ezzel szemben tizenkilencen életfogytiglant kaptak, számos vádlottat súlyos, évtizedes börtönbüntetésre ítéltek. Jó néhány esetben a felrótt tettekre semmilyen vagy megkérdőjelezhető bizonyítékok utaltak csak. A kényes politikai vonatkozásokban ráadásul olyan tanúkra hivatkozott az ítélet és olyan tényekre, amelyek titkosak maradtak, a nyilvánosság ezekkel kapcsolatban csak találgathat, de bizonyosat – és hitelt érdemlőt – egyáltalán nem tudhat.
Mindez felkeltette a gyanút, hogy az esetek többségében politikailag sugallt vagy elvárt ítélet született, így az ügynek lesz folytatása az alkotmánybíróságon, illetve az Emberi Jogok Európai Bíróságán (ECHR).
Az elítéltek többségét egy olyan összeesküvésben találták bűnösnek, amely az állam rendje, illetve a kormányzó iszlamista Jog és Fejlődés Pártja (AKP) ellen irányult.
De mi is ez a bizonyos Ergenekon-ügy? A kódnév az Altaj hegység egyik, gyakorlatilag alig megközelíthető völgyének neve, s egy állítólagos „terrorista-összeesküvést” takar – legalábbis a kormány interpretációjában. 2011 áprilisában – hosszas rendőrségi, még inkább titkosszolgálati vizsgálódás után – mintegy 500 embert vettek őrizetbe, s közülük majdnem háromszázat az elmúlt két és fél évben vizsgálati fogságban is tartottak. Közöttük a titkos és titokzatos „mély állam” (derin devlet) számos vezető képviselőjét (katonákat, értelmiségieket, sőt vallási vezetőket is).
Hogy bizonyos szervezkedés megindulhatott a hadseregen belül, azt senki sem vitatja. Erre vonatkozóan az ügyészség számos, hitelt érdemlő bizonyítékkal is szolgált. Az Ergenekon-ügy legelső gyanúsítottjai, Hurşit Tolon tábornok, illetve Şener Eruygur tényleg megpróbált összehozni egy juntát annak érdekében, hogy Erdoğan kezéből kiragadják a hatalmat, Törökországot visszatereljék eredeti szövetségesi közösségébe, s ismét megnyissák az utat az európai felzárkózás előtt. Igaz az is, hogy számos vádlottal szemben megalapozott gyanú merült fel gazdasági visszaélések vagy maffiaszerű szervezkedés okán, ilyen volt a kétes – politikai és egyéb – ügyleteiről elhíresült Veli Küçük tábornok. Az sem tagadható, hogy egyesek közülük tényleges – akár terroristának is minősíthető – bűncselekményekbe bonyolódtak, mint Osman Yıldırım, aki egy bíró meggyilkolásában vett részt, vagy Semih Tufan Gülaltay, aki egy 1998-as, szintén halállal végződő támadás részese volt Akın Birdal, a török Emberjogi Szövetség akkori vezetője ellen. De a többség ellen semmilyen megfogható bizonyítékot nem sorolt fel a bíróság, illetve olyan tanúkra hivatkozott, akiknek a személyazonosságát nem fedték fel.
Így kapott életfogytiglant İlker Başbuğ tábornok, volt vezérkari főnök, aki nemhogy nem vett részt az összeesküvésben, de hivatali ideje alatt (2006–2010) – messzemenően együttműködve Erdoğannal – maga garantálta a hadsereg távoltartását a politikától. Vagy Mustafa Balbay ellenzéki újságíró, illetve 22 évet egy baloldali publicista, Yalçın Küçük, és 13-at Kemal Gürüz, a török Legfelsőbb Oktatásügyi Bizottság vezetője.
A rendkívül kritikus beszámolók egyöntetűen megállapítják: az ítélet a nyár eleji Gezi-parki (Isztambul) tüntetések elfojtásának folytatásaként is felfogható, más, nem egyszerűen rendőri, hanem bírósági eszközökkel. Célja a hadsereg, a politikai ellenfelek és az értelmiség megfélemlítése.
Erdoğan valóban kihívta maga ellen a baloldali és liberális ellenzék haragját, mely okkal hányja szemére Törökország fokozatos politikai elszigetelődését, a gazdasági teljesítőképesség hanyatlását, illetve az ország belső demokratikus rendjének leépülését. Nem kevésbé azt: gyakorlatilag lehetetlen reménykedni abban, hogy Törökország belátható időn belül az Európai Unió tagja legyen.
Ugyancsak lázad ellene az értelmiség. Erre meggyőző példákat szolgáltattak az idei nagy, kormányellenes megmozdulások, hogy az ország vezető értelmisége, a szellemi elit gyakorlatilag egy emberként állt ki a Gezi-parkban megtámadott fiatalok mellett.
A kormány félelme a hadseregről elvileg – hangsúlyozom: elvileg – indokolt lehetne. A kemali Törökország története öt katonai hatalomátvételt élt meg (1960, 1971, 1980, 1993, 1997), közülük az utolsó kettő inkább véres következmények nélküli nyomásgyakorlásnak bizonyult a politikai elitre, míg mondjuk az első (1960) az akkori miniszterelnök és több miniszter kivégzésével zárult. A hadsereg minden estben a Kemal Atatürk-i állameszme megvédése miatt lázadt fel a polgári kormányok ellen, rendteremtési céllal, a török NATO-tagság, illetve a szekuláris állam megvédése, az iszlamizáció visszaszorítása érdekében.
Úgy tűnik, Erdoğan erőteljes fellépése a hadsereget valóban sikerrel rendelte a polgári kormányzat alá, úgy is mondható: a hatodik államcsínyt nem a hadsereg, hanem az AKP hajtotta végre. A miniszterelnök elérte, hogy iszlamizációs politikáját ebből az irányból ne fenyegesse semmi. Ugyanez nem mondható el a növekvő népszerűségű szekuláris ellenzékről és az értelmiségről. Mindazonáltal biztatónak mondható, hogy a török jövőt a jelek szerint nem a katonák és a politikusok fegyveres küzdelme dönti majd el, hanem az iszlamisták és a szekuláris erők politikai harca.
