Elborzadnak, felháborodnak, majd szavaznak

  • Ara-Kovács Attila
  • 2013. augusztus 13.

Diplomáciai jegyzet

Hiába menekül a magyar fiatal a Fidesz-kormány elől Londonba, Berlinbe, Párizsba, ott akaratlanul is Orbánt látják benne.

Akár szimbolikusnak is tekinthetnénk, hogy az augusztus 24-ére, Fertődre tervezett Visegrádi 4 csúcstalálkozót elhalasztani kényszerültek a szervezők, merthogy aktuálisan döntésképes cseh kormány nem létezik. Ám ott is bajok mutatkoznak, ahol a kormány még stabilan a helyén van. Szlovákiában Robert Fico lopakodva igyekszik teljesen maga alá gyűrni az igazságszolgáltatást, s bár kétharmada nincsen, olyan intézkedéseket vezet be, amilyenekkel Orbán Viktor kísérletez 2010 tavasza óta. Igaz, sokkal, de sokkal taktikusabban. Lengyelország egyelőre stabil bástyája az európai demokráciának, de mi lesz, ha 2015-ben Jarosław Kaczyński visszatér?

Korrupció, populizmus, a demokrácia visszabontása, nacionalizmus, fajgyűlölet – ki nem apadó tárháza és egyvelege mindannak, amit az európai mivoltára oly sokat adó Visegrádi 4-nek neveztek eddig. És szorgalmas követőik is akadnak bőséggel. A baloldali román kormány alkotmányreformon dolgozik, ami, hogy megnyugtassa a román nacionalisták erőteljes táborát, kifejezetten a kisebbségek – s főleg a magyarság – rovására próbálja átalakítani az állami intézményi szerkezetet, ám mindeközben a magyarországihoz hasonló, centralizált hatalmat épít, s kulcspozíciókkal honorálja hívei és vazallusai lojalitását.

Ognjan Mincsev, a jó nevű bolgár elemző pedig ilyesmiket volt képes leírni legutóbbi cikkében: „Közép-Európa átalakulásának sikere mindenekelőtt annak köszönhető, hogy az ottani rendszerváltásokat emancipáltan demokratikus és független mozgalmak vezényelték le. Ezek a kommunizmust represszív rendszernek tartották, mely barbár módon tiporta sárba a nemzeti méltóságot. Közép-Európában a társadalmi átalakulást belső, patrióta erők határozták meg. Ezzel szemben Bulgáriában nem létezett semmilyen emancipált, demokratikus mozgalom. Az átalakulás liberális doktrínája kívülről érkezett, kozmopolita érveket hangoztatva, és olyan tapasztalatok birtokában, amelyeket más országok demokratikus mozgalmai szereztek.” Mindez túl elvontnak bizonyult, semhogy komolyan vehető demokratikus viszonyokat teremtsen Bulgáriában – állapítja meg a szerző.

A leírás persze pontos, leszámítva azt az apróságot, hogy Mincsev sikeresnek gondolja a közép-európai fejlődést. Hogy mennyire nem sikeres, azzal leginkább a magyarok szembesülnek 2010 óta. De ma már nincs egyetlen V4-es polgár sem, akit ne sokkolna a sikertelenség napi rutinja, a tény, hogy demokráciadeficitünk a Nyugattal szemben gyakorlatilag behozhatatlan. Lehet, hogy van számottevő eltérés aközött, ahogyan egyik-másik V4-es ország kormánya működik és a szófiai kormánypraktikák között, de valamennyi egyre antidemokratikusabb, és szándékaiban gyakran erkölcstelen.

Mincsev érvelése azt is jól tükrözi, mennyire nincsenek tisztában Kelet-Európa népei legközvetlenebb szomszédaik napi valóságával. Különben nem lepett volna meg szinte mindenkit a jelenlegi cseh kormányválság, s az, hogy milyen emésztő e demokratikus mintaállamban is a korrupció. Úgy élünk egymás mellett, mint az idegenek, s körünkben csak a nemtelen eszmék és megoldások cserélnek gazdát, a legalávalóbbak nemzetközisége nevében. Ráadásul roppant sikerrel. Hol túlbecsüljük egymást, ostorozva saját alantasságunkat, hol lekicsinyeljük a másikat, nemzeti nagyságunk biztos tudatában.

2005-ben, amikor a franciák és a hollandok többsége elutasította az európai alkotmányt, tulajdonképpen a bevándorlókkal szembeni, életmódjukat és gazdagságukat féltő aggodalmaiknak adtak hangot. Az afgán, szudáni, román-roma bevándorlók látványa riasztotta meg a középosztályt, méghozzá olyannyira, hogy hirtelen megugrott a nacionalista és radikálisan idegenellenes, jobboldali pártok támogatottsága. 2014-ben uniós választások lesznek, s tekintettel arra, hogy a nyugati sajtó naponta tele van Orbán Viktor viselt dolgaival, és most már a cseh politikai korrupció tényeivel, talán lemérhető lesz az a félelem is, amit a nyugati társadalmakba szabadon bevándorló kelet-európaiak jelenléte okoz. Mert hiába menekül a magyar fiatal a Fidesz-kormány elől Londonba, Berlinbe, Párizsba, ott akaratlanul is Orbánt látják benne. És elborzadnak, felháborodnak, majd szavaznak.

Figyelmébe ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.

„Bős–Nagymaros Panama csatorna” - így tiltakoztak a vízlépcső és a rendszer ellen 1988-ban

A Mű a rendszer jelképe lett. Aki az építkezés ellen tiltakozott, a rendszer ellen lépett fel – aki azt támogatta, a fennálló rendszert védte. Akkor a Fidesz is a környezetpusztító nagymarosi építkezés leállítását követelte. És most? Szerzőnk aktivistaként vett részt a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás­sorozatban. Írásában saját élményei alapján idézi fel az akkor történteket.