1978 júliusának végén egy szerény, szürkeségével tüntető férfi sétált be a kölni amerikai képviselet épületébe. Kevesebb mint negyvennyolc óra múlva egy katonai gép szállt le az Andrews légibázison, fedélzetén ugyanezzel a szolid, ötvenesztendős úriemberrel. Ion Mihai Pacepa tábornok volt ő, a román hírszerzés (DIE) helyettes vezetője, aki felajánlotta szolgálatait a Központi Hírszerző Ügynökségnek.
| ||
Később így indokolta tettét: 1951 óta hűségesen szolgálta a román államot, de amikor Nicolae Ceauşescu arra utasította, hogy utazzon Nyugat-Németországba, s ott szervezze meg a Szabad Európa Rádió román osztálya akkori igazgatójának, Noel Bernardnak a meggyilkolását, úgy döntött: végképp kiszáll. Alig pár nappal menekülését követően – 1978. augusztus 16-án – egy bukaresti katonai bíróság halálra és teljes vagyonvesztésre ítélte, persze távollétében.
A CIA viszont azonnal alkalmazta, de Jimmy Carter akkori amerikai elnök semmit sem hitt abból, amit a romániai jelenről és főként arról a jövőről mesélt neki, amit Ceauşescu népe boldogítása végett eltervezett. (Carter ostobaságát mutatja az a mód is, ahogyan egy év múlva, 1979-ben a khomeinista iráni úgynevezett forradalom okozta káoszt igyekezett menedzselni, s amibe – a világ szerencséjére – látványosan bele is bukott.)
Pacepa megírta gyorsan híressé vált könyvét, a Vörös horizontokat, amelyben kimondta: Ceauşescu a Szovjetunióval szembeni látszatellenállásával leplezi azt, hogy tulajdonképpen a Nyugat ellen dolgozik. Együttműködik a szovjet titkosszolgálatokkal nyugati technológiák megszerzése végett; szoros kapcsolatokat ápol a palesztin terrorista szervezetekkel, személyesen Jasszer Arafattal és Carlosszal is; elnyomja ellenzékét, külföldi bírálóit megfenyegeti, igyekszik lejáratni őket, s ha ez nem vezet célra, úgy elrendeli likvidálásukat; kifejezetten antiszemita és magyarellenes politikát folytat.
A kötet, mai szemmel olvasva, rendkívül gyenge, propagandisztikus, torzításoktól sem mentes munka, mégis elképesztő hatása volt. Először olvashatott az egész világ olyan hihetetlen dolgokról, amelyekről addig csak a Romániában élőknek volt tudomásuk, de az ő fejükben sem állt össze rendszerszerű egésszé mindennapjaik szomorú valósága. Minthogy a SZER éveken át többször is sugározta felolvasásban a művet, mindenki számára világossá vált, hogy milyen luxuskörülmények veszik körül Ceauşescut és családját, miközben egy tekercs vécépapír beszerzése is lehetetlen feladatnak bizonyult az egyszerű polgár számára. Hogy a tucatnyi díszdoktori diplomával kitüntetett „mérnök, doktor, docens, akadémikus” Ceauşescuné híján van még a nyolc általánosnak is, s az általa vezetett kutatóintézet hátsó fertályában körömreszeléssel és pletykálkodással múlatja napjait, miközben előszeretettel kortyolgat Chivas Regalt. Hogy miért és miként gyűlöli a pártfőtitkár a zsidókat és a magyarokat, s hogyan igyekszik megszabadulni tőlük. A Vörös horizontok előtt senki sem figyelt oda Romániára, a Vörös horizontok megjelenése után viszont már mindenki odafigyelt. A könyv megjelenése előtt tulajdonképpen mindent elhittek Ceauşescunak, a könyv megjelenése után már semmit sem hittek el neki.
A nyolcvanas-kilencvenes években Pacepa egymás után írta elemzéseit, amelyek 1989 után rendre megjelentek Romániában, de hatásuk – mellesleg érthető okokból – messze elmaradt az első könyvétől. Igyekezett geopolitikai magyarázatokat adni a kelet–nyugati konfliktusra, de intellektuális képzettség híján azok megrekedtek az összeesküvés-elméletek szintjén. Más, dilettáns történészekhez hasonlóan egy 2007-ben közreadott munkájában „megoldotta” még a Kennedy-gyilkosság rejtélyét is. A CIA viszont továbbra is biztosította védelmét; gyakorlatilag megközelíthetetlen volt. 1988-ban fél évet Amerikában töltöttem, s valaki felvetette: nem akarnék-e találkozni vele? De csak Julianna Pilonnal futhattam végül össze New Yorkban, azzal az elemzővel, aki segített Pacepának megírni a Vörös horizontokat.
A rá még Ceauşescu által kimondott halálos ítéletet 1989 után sem vonták vissza a román hatóságok, ami teljességgel érthetetlennek tűnt.
1990–91 során a román kormány létrehozta a Securitate – a korábbi titkosrendőrség – örökébe lépő új titkosszolgálati rendszert (SRI), melynek élére Virgil Măgureanut nevezték ki igazgatónak. RMDSZ-es barátaim révén megszereztem Măgureanu hivatali telefonszámát, s kértem tőle egy interjút. Azt nem mondhatnám, hogy nem lepődött volna meg, de ráállt, s én a legrövidebb időn belül Bukarestbe utaztam. Minthogy az 1990 márciusában, Marosvásárhelyen lezajlott magyar–román összecsapás miatt a két ország és a két nemzet kapcsolata a mélyponton volt, az interjú központi tematikáját a bilaterális kapcsolatok adták, no és persze az, hogy miként garantálható, hogy a SRI ne váljék Securitate-szerű intézménnyé, már csak azért is, mert az előbbi munkatársait akkor még az utóbbi volt alkalmazottaiból kényszerültek verbuválni. De a beszélgetés végén azért megkérdeztem: mivel Pacepa nagyon sokat tett az előző rendszer megbuktatásáért, nem gondoltak-e rá, hogy rehabilitálják, visszaadják rangját, s főként, hogy megsemmisítsék halálos ítéletét? Az igazgató szelíden azt mondta, hogy „nem”, majd nagyon határozottan hozzátette: nagyon sokan vannak még, akik soha nem bocsátanak meg neki.
Alighanem igaza volt: Ion Iliescu, az ország akkori első embere épp azokban a hónapokban igyekezett lehetőséget adni annak a volt kommunista középosztálynak, amely mindvégig kitartott Ceauşescu mellett, hogy csatlakozzon hozzá, s fordítson egyet a köpönyegen.
És hogy mekkora lehetett az ellenállás, azt az is mutatja, hogy a rendszerváltást követő első két jobboldali kormány sem vizsgálta felül a korábban Pacepára kirótt ítéletet; a tábornoknak erre 1999-ig kellett várnia. Ám azóta sem tette be a lábát az országba, mi több, az amerikai hatóságok továbbra is kiemelten védett személyként kezelik.
Most viszont fordulni látszik a kocka, méghozzá romániai kezdeményezésre. A kormány hivatalos meghívót küldött neki, arra kérve: minthogy végképp meg akarnak szabadulni a ceauşescui múlttól, szeretnék, ha a tábornok hazautazna, és feltárná az egykori rezsim olyan titkait, amelyekkel a politika és a történettudomány eddig adós maradt.
Persze jól érzékelhető a lépés mögötti számítás. Amerikai emigrációjában Pacepa rendíthetetlen – olykor kínosan merev és oktalanul túlzó – antikommunista lett, aki, minthogy csak félszívvel bocsátottak meg neki Bukarestben, az 1989 utáni valamennyi kormányt gyakorlatilag posztkommunistának tekintette. A múlttal tényleg szakítani kívánó, s inkább a modern populizmus, semmint a szociális demagógia felé nyitó Victor Ponta baloldali kormánya számára Pacepa hazatérte ékes bizonysága lenne annak, hogy őket a tábornok már nem tekinti posztkommunistának.
