Van valami roppant furcsa abban, hogy a válságok okait mindig olyan szerzők vizsgálják a legélesebb szemmel, akik sikeres államok polgárai, vagy efféle államokban volt szerencséjük letelepedni s ott dolgozni. Furcsa és mégis érthető jelenség, elvégre, ha a bajba került államok polgárai látnák ilyen éles szemmel saját helyzetüket, akkor minden bizonnyal változtatnának azokon a körülményeken, amelyek sorsukat olyannyira megrontják.
Számos olyan mű látott napvilágot az elmúlt bő két évtizedben, amelyek nagyon komoly tényfeltárással hívták fel a figyelmet az „első”, a „második” és a „harmadik” világ fejlődésében mutatkozó iszonyatos eltérésekre, s ekként embermilliárdok nyomasztó életére s utódaik bizonytalan jövőjére. A múlt évben jelent meg a két kiváló amerikai közgazdász, Daron Acemoglu és James A. Robinson Miért buknak el nemzetek? című kötete, a HVG Könyvkiadó pedig épp az elmúlt hetekben adta ki a mű magyar fordítását.
A szerzők véleménye szerint téves volt az az elképzelés, mely égövi okokra vezette vissza a szegénységet, a rossz kormányzást, s ezzel mélységesen egyet lehet érteni, akárhogy is kedveljük egyébként az elmélet egyik kidolgozójának, Montesquieu-nek a munkásságát. Úgyszintén téves, mi több, alpári azt feltételezni egész népcsoportokról, hogy egyszerűen csak lustaságuk, mentális retardáltságuk lehetetlenítette el társadalmaikat.
A magam részéről ugyanakkor némi fenntartással kezelem a két szerző kifogásait Max Weberrel szemben, aki egyértelműen a kultúrákban élő eltérő hagyományokra vezeti vissza egyes népek felemelkedését, mások bukását. Ugyanis az a definíció, amivel Acemoglu és Robinson elméletük mellett érvel, végső soron maga is kulturális attitűdökből indul ki. Hogy is szól e meghatározás?
„Miközben elsősorban a gazdasági intézmények jellege dönti el, hogy egy ország szegény lesz-e vagy gazdag, a politika és a politikai intézmények határozzák meg egy ország gazdasági intézményeinek jellegét.” (49. old.) A „szegény országok azért szegények, mert a hatalmon levők döntései szegénységet teremtenek. Nem tévedésből vagy tudatlanságból, hanem szándékosan »csinálják rosszul« a dolgokat. […] Azt kell tanulmányozni, hogyan születnek a döntések, ki hozza meg azokat, és aki dönt, miért úgy dönt, ahogy.” (73. old.)
A politika viszont nem más, mint a kultúra par excellence érvényesülése. Persze meglehet, a két kiváló szerző ezzel elejét akarta venni annak, hogy elméletükkel kapcsolatban Samuel P. Huntington könyve, A civilizációk összecsapása szóba kerüljön, maguk feltűnő módon az 500 oldalas elemzésben egyszer sem utalnak rá, de szerintem ez inkább gyengíti, semmint erősíti a Miért buknak el nemzetek? érvrendszerét.
Amikor Huntington a Foreign Affairsben először (1993) tett említést ama feltételezéséről, hogy nem véletlen, ha a civilizációs határoknak komoly politikai, jogi, filozófiai, történeti kihatásaik vannak, s a globális ideológiai összecsapások épp e határok mentén zajlanak a leghevesebben, a szokottnál jóval nagyobb intellektuális botrány tört ki; legtöbben a politikai korrektség hiányát vetették szemére. Amikor az elmélet könyv formában megjelent (1996), már több híve akadt, de még mindig általánosnak volt mondható elutasítottsága. Viszont 2001. szeptember 11-e után egy csapásra, úgyszólván tömegeknek tette érthetővé mindazt, ami a WTC ikertornyaival történt.
Már azért is kár volt, hogy nem foglalkoztak Huntingtonnal, mert Acemoglu és Robinson könyve bizonyos értelemben továbbfejleszti e civilizációs konfliktus lehetőségeit elemző elméletet, korrigálva abban olyasmit, amiben Huntington – ma már látjuk – tévedett. Az ő kötete még 1989 szellemét idézte, mely abban az illúzióban ringott, hogy Európa ismét egyesült, kiegészülve Kelet-Európával, s lezárult egy olyan konfliktus, ami épp a kontinenst vágta ketté, osztotta meg – megrontva annak eredeti civilizatórikus harmóniáját.
Nos, a Miért buknak el nemzetek? – egyebek mellett – meggyőzően bizonyítja, hogy Európa történeti megosztottsága ma éppúgy létezik, mint korábban. Már rég megszűnt, ha volt egyáltalán, az európai „civilizációs harmónia”. Hadd idézzem a kötet egyik legfontosabb megállapítását:
„Habár 1346-ban még csak kis különbségek voltak Nyugat- és Kelet-Európa politikai és gazdasági intézményei között, 1600-ban már egy világ választotta el azokat egymástól. Nyugaton a munkások felszabadultak a feudális terhek, adók és szabályozások alól, és egyre fontosabb részeivé váltak a virágzó piacgazdaságnak. Keleten, bár szintén fontos szereplői voltak a gazdaságnak, de csak mint elnyomott jobbágyok, akik megtermelték mindazt az élelmiszert és mezőgazdasági árucikket, amire nyugaton kereslet volt. Piacgazdaság volt ez is, csak épp nem befogadó jellegű. Ezt az intézményi szakadást egy olyan helyzet eredményezte, amelyben a két régió között kezdetben, látszólag, nagyon kicsik voltak a különbségek: keleten a földesurak kicsit szervezettebbek voltak, kicsit több jogot kaptak és nagyobbak voltak a földbirtokaik. A városok kisebbek és gyengébbek voltak, a parasztok szervezetlenebbek. Történelmi távlatokban nézve ezek valóban apró különbségeknek számítottak. Ám később, ezek az apró különbségek nagyon is komoly kihatással voltak az emberek életére és az intézményi fejlődés jövőjére…” (103. oldal)
Van ennek az elméletnek egy igen fontos fogalmi eleme, a „befogadó jelleg”, mely mind a gazdasági, mind a politikai és ekként a teljes kulturális teret meghatározza nyugaton, viszont csökkent mértékben van jelen - vagy éppenséggel hiányzik - keleten. Acemoglu és Robinson fejtegetéseinek ez egyik alappillére, mert azt feltételezi – és szerintem joggal –, hogy a fejlődés és az azzal összefüggő eredményesség tulajdonképpen mindig globális perspektívában zajlott, még ha korábban nem is volt ez annyira látványos, mint manapság. Az, aki képes befogadó lenni, vagyis integrálódni a globális eseménysorba, s ezzel együtt integrálni annak újszerű elemeit, az talpon marad, aki nem, az elbukik. Aktuálisan Európában: a nemzetállami lét fokozatos feladásának igénye jellemzi a sikereseket, a nemzetállamiság erősítésének szándéka pedig az elbukókat.
Lényegében erről szól a Miért buknak el nemzetek? – számos rendkívül szemléletes és érdekfeszítő példával, méghozzá nagyon olvasmányosan.
És ráadásul számunkra, magyarok számára módfelett tanulságosan. Gyakorlatilag úgy lehet olvasni ezt az 500 oldalas könyvet, mint napjaink magyarországi eseményeinek pontos krónikáját, magyarázatát – pedig nem is Magyarországról szól. Egyfajta látleletet ez, hogy miért tartunk itt, s hogy a jelenlegi kormányzat miért nem kerüli, nem kerülheti el történelmünk unalomig ismert zsákutcáit. Épp ellenkezőleg: vállalva mindennemű kockázatot, nemzetállami elszigetelődéssel, a gazdaság deliberalizálásával, az oktatás lezüllesztésével, öntudatosan masíroz az egész nemzetet érintő totális bukás felé.
