Mindenki ellen
Az efféle útmutatásoknak igen nagy keletjük lehetne mostanság: a világ ismét gyanakodva figyel mindarra, ami Budapesten zajlik. Az Orbán-kormánynak immár nem csak a presztízse tépázódott meg végzetesen - 2011-től elsőként a hitelét vesztette el, idén pedig már a becsületét is. A Rui Tavares európai parlamenti képviselő által vezetett csapat jelentésének július 3-i elfogadása, sőt a mellette leadott szavazatok nem várt magas aránya mind-mind erre utal. Ha az igen voksokat, a nagyszámú néppárti szavazatot, illetve a "visszafogott igenként" értelmezhető tartózkodások számát összeadjuk, akkor láthatjuk: ez bizony kétharmados támogatottság, ami példátlan az egyébként igen megosztott magas testületben.
2011 legelején, a hatalom teljes kisajátítását szolgáló törvények gyors meghozatalát követően az uniós vezetés és a Magyarországgal addig szorosabban együttműködő kormányok még csak csodálkoztak és figyeltek. Ez a pillanat magában rejtette annak lehetőségét, hogy a folyamatok megforduljanak, s a Magyarországgal kapcsolatos uniós politika visszatérjen a normális kerékvágásba. Ekkor az elemzések és maguk az érintett külső politikai tényezők is még abból indultak ki: e krízishelyzetet elsőként belső tárgyalásokkal, majd komolyabb figyelmeztetésekkel orvosolni lehet. Végül is az Ausztriával szembeni uniós fellépés 2000-ben, vagy a Robert Fico pártja szavazati jogának felfüggesztése a baloldali pártcsaládban (2006), ha azonnali eredményekkel nem is járt, de az érintetteknek elvette a kedvét, hogy továbblépjenek a Brüsszel által nemkívánatosnak, sőt veszélyesnek ítélt irányba. Az uniós számítás helyességét mind a későbbi ausztriai fejlemények, mind Fico második kormányának szereplése igazolták.
Amint 2010-ben a Fidesz ismét hatalomra jutott, két olyan törvényt is hozott, melyek későbbi kihatásai akkor még messze nem látszottak. Bár a Trianon-törvényként, illetve kettős állampolgársági törvényként elhíresült jogszabályok azonnal megrontották a viszonyt Szlovákiával és Romániával, uniós szinten sem különösebb ellenérzéshez, sem jogi fenntartásokhoz nem vezettek. Valamivel később, az e két törvényre ráépülő politika, a határon túliak mozgósítása, majd a tavaly megszavazott új választójogi törvény azonban már egyértelműen jelezte az unió vezetőinek: Orbán nemcsak a választójogi törvény révén próbálja jó előre manipulálni a következő választások eredményét, hanem kész térségbeli konfliktusokat is vállalni szomszédaival, mintegy zárójelbe téve az azokkal megkötött, az unióhoz való csatlakozás feltételeként szabott alapszerződések érvényét.
Időközben megszülettek azok a törvények is - médiaszabályozás, egyháztörvény stb. -, amelyek leplezetlen autokrata jellegük miatt azonnal uniós üggyé váltak. Az ezek miatti, hónapokon át húzódó konfliktusok az elvek szintjéről idővel személyes szintre terelődtek. Orbánnak az uniót nyíltan támadó nyilatkozatai zöld utat adtak a Fidesz-médiának, hogy lejárató kampány induljon olyan politikusok ellen, akik nemcsak megjelenítik az uniót a közéletben, hanem a döntéshozatal legmagasabb szintjein is ők állnak. Orbán és médiája, egymást gerjesztve, hetek alatt teremtettek végzetes személyes konfliktust a miniszterelnök és legalább három biztos között (Neelie Kroes, Viviane Reding, Olli Rehn). Már ekkor lehetett tudni: a biztosok köre össze fog zárni. Maga José Manuel Barroso, a Bizottság elnöke is újra és újra szembesült azzal, hogy kéréseit a magyar vezetés figyelmen kívül hagyja, s azt is látnia kellett: Orbán szinte gúnyt űz belőle, és szembesíti saját tehetetlenségével.
Barroso és a biztosok köre 2012 végétől közvetlen nyomást gyakorolt arra a pártcsaládra, melynek a Fidesz is tagja, abban a reményben, hogy ha az Európai Néppárt (EPP) informálisan továbbítja e nyomást Orbánra, akkor annak nagyobb foganatja lesz, mint az uniós vezetés óhatatlanul a nyilvánosság előtt zajló, így kényszerűen óvatoskodó fellépéseinek. Itt sem értek el eredményt; mi több, Orbán tavaly ősszel maga mondott le EPP-s alelnöki pozíciójáról, hogy ekként minimalizálja kapcsolatát azzal a vezetéssel, amelyiktől ekkor már csak kritikákat hallhatott. Orbán távozása e pozícióból viszont biztos jele lett annak, hogy a Fidesz akár el is hagyhatja a pártot, miként 2000 novemberében tette a liberálisokkal. Sok EPP-s ekkor értette meg, hogy nagyobb a távolság köztük és a Fidesz között, semhogy azt ellensúlyozni tudnák az ad hoc közös érdekek.
Az IMF-fel és az Európai Központi Bankkal tavaly kiteljesedő - s főként a jegybank, illetve az unortodox gazdaságpolitika miatt zajló - viták íve átnyúlt idénre, s ideológiai alapot szolgáltatott azon intézkedések meghozatalához, amelyekbe - épp a magyar gazdaság védelme okán - az említett két intézmény soha nem ment volna bele: az egyes szektorokat kollektíven sújtó, kontraproduktív különadókról van szó. Az IMF-es tisztviselők azóta is elborzadva figyelik az államosítási dömpinget, elképedve olvassák a tulajdonviszonyokat felforgató törvénycikkelyeket, miközben szorgosan küldik jelentéseiket Brüsszelbe és Washingtonba a politika által központosított korrupcióról, s közben áldják a napot, amikor Orbán úgymond kipaterolta őket. Hisz így igazoltan távol tarthatják magukat az országtól. Viszont hihetetlen dolgokról árulkodó jelentéseik immáron megbízható szakanyagokkal is ellátják az uniós döntéshozatalt, amely ma minden eddiginél mélyebben belelát a magyar politika és gazdaság kóros összefüggéseibe.
Indulatban
Először tehát a szakpolitikusok döbbentek rá az orbáni rendszer igazi természetére, majd hatásukra az unió döntéshozatali elitje, s ennek hatására az európai ideológiai háttér, azaz a jobboldal. Érdekes módon kezdetben a nemzeti kormányokat kevésbé izgatta mindaz, ami Magyarországon megtörténhet, bár talán az általuk képviselt társadalmak gazdasági szereplői kapják - a magyarok után - a legtöbb pofont az Orbán kormánytól. Üdítő kivétel volt Nicolas Sarkozy korábbi francia elnök, akinél a vészcsengő már 2011-ben megszólalt. ' volt az, akinek a nyomására gyakorlatilag kiürítették a magyar uniós elnökséget, megfosztva azt olyan diplomáciai sikerektől - elsősorban a Keleti Partnerség konferenciától -, amelyekkel a magyar kormány enyhíteni tudott volna az épp akkor kiteljesedő elszigeteltségén. Mindazonáltal Angela Merkel kancellár sokáig derekasan ellenállt annak, hogy komolyan szembenézzen Orbán tevékenységének kockázataival. Nem mintha erre ne lett volna számos oka; közülük is a legfőbb a koalíciós partner, a Keresztényszociális Unió (CSU), melynek éles jobboldalisága messziről sok mindenhez passzolt, amit a Fidesz megálmodott. Csakhogy a CSU mögött óriási gazdasági hátország és annak megfelelő kapcsolatrendszer áll. Nem annyira holmi törvénykezési túlkapások és alkotmánymódosítgatások háborították fel tehát a bajor keresztényszocialistákat, hanem egyes gazdasági szereplők kiszorítása az országból, kiforgatásuk törvényes vagyonukból.
A 2010-es kétharmados győzelemből Orbán Viktor arra következtetett, hogy ez nemcsak a belpolitikában adott számára korlátlan esélyeket, hanem ennek megfelelően kezelheti a diplomáciai kapcsolatokat és a külföldi sajtót is. A Magyarországra akkreditált diplomaták már 2010 végén a legrosszabb osztályzatot adták a kormánynak, a háttérbeszélgetéseken először gúnnyal, majd dühös türelmetlenséggel kérdeztek rá az okokra, s aligha kétséges, hogy ennek szellemében írták jelentéseiket kormányaiknak. Az Orbánnal szemben egyébként bűnösen kritikátlan amerikai nagykövet, Eleni Tsakopoulos Kounalakis is hamar megtudta, hol a helye: amint washingtoni utasításra, zárt ajtók mögött megtette első tétova kritikus megjegyzéseit, a magyar jobboldali sajtó habozás nélkül rárontott. És fordítva: a külföldi sajtó egyre radikálisabb kritikáit a magyar diplomatáknak kellett hárítani, cáfolni; persze a Ceausüescu Romániájából ismert kétes hatásfokkal. Mi több, a nagykövetek által írt egyenszövegek csak tovább erősítették a sajtó meggyőződését, hogy Magyarországon megengedhetetlen dolgok történnek, cikkeik egyre elmélyültebbek, egyre elemzőbbek, így egyre hatásosabbak lettek azokban a meghatározó nyugat-európai államokban, melyeknek gazdasági és politikai jóindulatára amúgy Orbán nagyon is rászorulna.
*
Alaptalan lenne azt állítani, hogy a vele kapcsolatos európai álláspontok változását Orbán ne érzékelné. Ezek kockázatát is minden bizonnyal felmérte. Ugyanakkor ne legyenek illúzióink, ha választani kényszerül Magyarország uniós tagsága és saját hatalmon maradása között, mindenképp ez utóbbit fogja választani. A Fidesz egyelőre még mindig egy olyan köztes megoldásban gondolkodik, ami a jelenlegi status quo megőrzése mellett lehetőséget adna a kormánynak, hogy bizonyos vonatkozásokban függetlenítse magát az európai elvárásoktól. Nagy áldozatok árán, de sikerült ezt gazdaságilag elérnie, követve a török modellt. A magyar kormány az ország új politikai helyét keresi a globális világban, és azok a puhatolózások, amelyek orosz, kínai, közép-ázsiai, török, arab relációban történtek - tekintsük ezeket bármennyire is dilettáns próbálkozásoknak - komoly alternatívakeresésnek számítanak, ráadásul épp az unióval szemben.
Amikor Rui Tavares megírta jelentéstervezetét, ezeknek a kormányzati szándékoknak, intézkedéseknek az elemeit állította rendszerbe. Üzenete: az Orbán-rezsim az unió szándékaitól elütő rendszerszerű megoldásokkal kísérletezik, inkompatibilitása az unióval és veszélyessége az unióra nézve épp ebből fakad. Ezért nem tolerálható. És ezzel a következtetéssel az unió vezetésében a többség már egyetért.
