Dőljünk hátra, kedves olvasók: ez a könyv a szerelemről szól. Meg a magányról, a felnőni nem tudó, gyökértelen lelkek elveszettségéről. És a művészetről. Harkányban vagyunk, a gyógyszálló egyik régi fürdőkabinjában, az éjszaka közepén: ide szökik be, megelőzvén a többi beteget, a regény főhőse, akiről barátai a következő tréfás apróhirdetést fogalmazták meg egy távoli házibuli közepén, hogy aztán a telefonba olvassák fel neki az eredményt: "Kiskeresetű, öregedő, idegbeteg agglegény - atyai ágon galíciai zsidó - súlyos gerincelmeszesedéssel és gyógyíthatatlan bőrbajjal feleségül venne régi katonatiszti családból származó, kivételesen jól kereső, fiatal, fiús, nimfácska típusú leányt. Válaszokat 'Vidékre is elmennék' jeligére." Hősünk éppen aktuális szerelmére vár, aki negyvennegyedik születésnapján vagy meglátogatja, vagy nem látogatja meg, s e feszült várakozással teli órák alatt úgy lepik el életének és szerelmének meghatározó emlékei, akár a forrón zubogó gyógyvíz a fürdőkádban; mire pedig a kabin katedrálüvegén beköszönnek a hajnal első sugarai, már egyben látja az életét, s valami keserű megbékéléssel veszi tudomásul a sorsát - melybe akár még a mániákusan hajszolt szerelem elvesztése is belefér. A karcsú kis kötet százharminc oldalán költői szépségű mondatokban, elképesztően szuggesztív képek, emléktöredékek és anekdoták során át tárul elénk ez az élet és ez a szerelem, melynek elbeszélése lehet, hogy kissé túlságosan is csapongó, töredékes, helyenként túl bőbeszédű, néha meg túlontúl szűkszavú, idővel mégis a bőrünk alá szivárog, s az olvasással töltött néhány óra hatása napokig, hetekig is képes eltartani.