Dunajcsik Mátyás

Képzeljünk el egy Prousthoz hasonlóan szenvedélyes és grafomán önéletírót, aki azonban végtelenül sokrétű személyiségének ábrázolásához nem (csak) a XIX. századi francia társasági életet és az ahhoz tartozó szerelmi bonyadalmakat használja fel, hanem az egész európai kultúrát és történelmet, a görög-római kortól kezdve az ilyen-olyan zsinatokon és a rokokó bútorművesség arabeszkjein át egészen a modern tengertudományok és az atomfizika eredményeiig; aki mindezt Joyce verbális tűzijátékainak teljes birtokában és Rabelais vaskos humorával, ugyanakkor Loyolai Szent Ignác önelemző dühével, ám mozarti könnyedséggel képes tálalni; aki - a században talán utolsóként - képes egyben látni és egységes anyagként kezelni az öreg kontinensre rakódott évszázadok kulturális, politikai és lélektörténeti hordalékát; akinek írásmódja és észjárása számára sem a tér, sem az idő korlátai nem jelentenek akadályt; aki a világirodalom talán legszélesebb asszociációs és metafora-fesztávával dolgozik, mégis talán az egyik legszórakoztatóbb írástudó - s ha mindez megvan, gondoljunk (örömmel, büszkén, ujjongva) arra, hogy ez az író a miénk, hiszen egész életét Budapesten élte le, és magyarul írta meg műveit: Szentkuthy Miklósnak hívják, és épp tavaly lett volna százéves. Dunajcsik Mátyás

Írásunk címét Krasznahorkai Lászlótól kölcsönöztük: azonos alcímű szövege a 2000 folyóirat 2001/7-8. számában jelent meg, s nagyjábóli foglalatát adja annak az élménynek - a japán kultúrával való találkozás élményének -, mely alapjaiban határozza meg a kiváló író ezredforduló utáni művészetét, s a nyugati és keleti kultúrákról való gondolkodását. Az első mondat így hangzik: "A vágy, hogy valami tökéletesre találjon, a modern európai emberben éppannyira elementáris, éppannyira lebírhatatlan és elfojthatatlan, mint gyanakvása mindazzal szemben, ami tökéletes" - és ez a mondat nagyjából össze is foglalja azokat a gondolati és befogadási dilemmákat, melyekkel az olvasó Krasznahorkai új kötetével ismerkedve szembesül. Dunajcsik Mátyás

A Vigilia kiadó Esszék című sorozata sikeres kísérletnek tűnik egy eddig kevesebb figyelmet kapott műfaj rehabilitációjára és egyben seregszemléjére. Míg az eddigi kötetek szerzői főleg hivatásos teológiai képzettség nélküli írók, költők, irodalmárok voltak (Balassa Péter, Beney Zsuzsa, Borbély Szilárd és sokan mások), akik mintegy a maguk területéről "átbeszélve" vagy inkább "átgondolkodva" feszegettek a kereszténységhez kapcsolható témákat, addig a recenziónk tárgyául szolgáló kötetben egy gyakorló pannonhalmi szerzetes (aki emellett maga is költő és a Pannonhalmi Szemle szerkesztője), Varga Mátyás tesz kísérletet arra, hogy a kortárs művészet jelenségeit értelmezze a keresztény hit és kultúra koordinátái között. Dunajcsik Mátyás

valahol a brechti sanzonok, az ír kikötői munkások blaszfém kocsmadalai, a délszláv temetési mulatós és az angolszász börleszk között egyensúlyozó dalaiban kurvák és stricik, sorozatgyilkosok és szomorú sorsú kisgyermekek adják egymásnak a kilincset, miközben az énekes a kései Tom Waits whiskeytől gurgulázó hörgése, egy századfordulós freak-show kikiáltójának hisztérikus rikácsolása és egy kasztrált Farinelli angyali cirádái között tornáztatja a hangját. A Recenzens először azon tűnődik, vajon nem egy Liverpoolból Brooklyn felé tartó gőzhajó negyedosztályú fedélzetén kellett volna-e inkább megrendezni a koncertet.

Közel két éve működik Budapest külvárosában, a XVIII. kerületben a SÍN Kulturális Központ egy régi színházi díszletgyár területén. A hely adottságai és a működtetők elszántsága alapján európai sikertörténet is lehetne a dologból, most mégis a bezárás réme fenyegeti az intézményt.

Élő klasszikussá avatott írók számára nem létezik nagyobb veszély, mint a saját klasszicitásuk; kései műveik tétje, kérdése pedig egyre inkább az lesz, sikerül-e önmagukhoz képest megújulniuk. Az utóbbi években Kertésznek ez nem sikerült, Nádas egyesek szerint darabjaira robbantotta, mások szerint a semmiből építette újra önmagát; Esterházy az utóbbihoz képest finomabb elmozdulásokkal dolgozik, új könyvében mégis sikerül a saját árnyékát átugrania - méghozzá parádésan.

"Itt el nem hangozhat semmi (beleértve ezt az állítást), ami már korábban is el ne hangzott volna" - írja Mary McCarthy 1956-ban megjelent könyvében, és bizony igaza van. Kevés olyan város van még a világon, melynek kapcsán annyi tinta folyt volna el írók, költők, történetírók és tudósok keze nyomán, mint amennyit az Adriai-tenger északi csücskében emelt városról papírra vetettek az évszázadok.

Az idei Könyvhétre megjelent kötet múzeum is, lomtár is: múzeum, mert nem egy, azóta híressé vált és sokat idézett "slágerművet" találhatunk benne, és lomtár, mert jócskán akadnak benne olyan szövegek, melyek leginkább a műhelynapló, vázlat benyomását keltik - és sokszor nehéz eldöntenünk, melyik melyik.

Átalakulás előtt áll a magyar irodalmi élet. A blogoszféra nemrég bekövetkezett s javában tartó robbanásával egy olyan réteg kezdte el a hangját hallatni a közéletnek immár ezen a területén is, melyről a kortárs irodalmi színtér szereplői eddig nem vagy csak lekicsinylő legyintéssel óhajtottak tudomást venni: a közönség.

A 2006-ban első kötetéért (A tiszta ész, JAK-L'Harmattan, 2005) Gérecz Attila-díjjal jutalmazott Lanczkor Gábor második kötete - mely rendhagyó módon könyv formában nem jelent meg, csupán a szerző internetes honlapján olvasható - különös jószág, ahogyan maga a szerző is különös alakja a 80-as években született, sokféleségében is egyre inkább paradigmaváltónak tűnő költőnemzedéknek.