Pete Péter

Nemcsak a fák, a gazdaságok sem. Kínáé sem. A világgazdaságról szóló szakértői elemzések, kerekasztal-beszélgetések manapság alig szólnak másról, mint a kínai gazdaság előretöréséről, a hatalmas ország megnövekedett világgazdasági és - az erre alapozottan kivetített - világhatalmi szerepéről, s arról, hogy a gazdasági növekedés centruma tartósan Ázsiába tolódott át. Ki-ki vérmérséklete szerint félelemmel vagy izgalommal számolgatja: hány év kell még ahhoz, hogy Kína véglegesen "maga mögé utasítsa" az Egyesült Államokat.

Megnyugtató, hogy végre olyan kormányunk van, amely megvéd minket a ránk leselkedő bajoktól. A nyugdíjunkat már megvédte, amikor a magánnyugdíjpénztárban elhelyezett vagyon államosításával lehetetlenné tette, hogy rosszakaróink tőzsdézzenek vele. Folyamatosan oltalmazza az árfolyam változásától sújtott devizahiteleseket, és a legutóbbi hírek szerint a közszolgáltatások (áram és gáz) árának emelésétől, valamint a pénzintézeti díjtételek növekedésétől is meg fog minket óvni. Mindez azonban smafu ahhoz képest, hogy most már a bérünk csökkenésétől is megvéd majd. Mit is mondhatnánk? Talán azt: ilyen hathatós védelmezőkkel ellenségre már nincs is szükségünk.

A közgazdaságtan elmélete több mint kétszáz éve hirdeti, hogy a szabad nemzetközi kereskedelem a benne részt vevő valamennyi ország számára erőforrásaik hatékonyabb felhasználását, általános jólétük magasabb szintjét teszi elérhetővé annál, mintha belföldi termelőiket protekcionista intézkedésekkel védelmeznék a külföldiekkel szemben. A laikus állampolgárok és a politikai döntéshozók körében mégis ennek a tantételnek az elfogadtatásával vallunk a leginkább kudarcot. Hazájukhoz kötődő embertársaink inkább azonosulnak a külföldiek versenye által szorongatott hazai termelőkkel, mint az erőforrások hatékony felhasználásának jóval kevésbé átérezhető gondolatával.

Okkal lehetnek erős kétségeink afelől, hogy az elmúlt rövid időszak radikális gazdaságpolitikai döntései - a bankokra és nagyvállalatokra kivetett rendkívüli sarcoktól az adórendszer átszabásán át a magánnyugdíjpénztárak hirtelen felszámolásáig - egy kimunkált stratégia egymással harmonizáló lépései volnának. Azt azonban mégse vitassuk el a Fidesz gazdaságpolitikusaitól, hogy a gazdasági növekedésről, annak forrásairól és az azt segítő vagy hátráltató tényezőkről valóban őszintén mást gondolnak, mint ideológiai ellenlábasaik.

Ha van a fejlett világot sújtó recessziónak mindenki számára nyilvánvaló fájdalma, az a munkanélküliségi ráta világszerte megfigyelhető emelkedése. A munkanélküliség réme a rugalmas munkapiacára amúgy igen büszke Egyesült Államokat is elérte, a dolgozni akaró amerikaiak közül minden tizediknek nincs állása, ezzel a foglalkoztatásban hagyományosan sikeresebb kontinens felzárkózott az eddig elrettentő példaként emlegetett Európához. A magyar arányok is meredeken emelkedtek, lassan a rendszerváltás környékén regisztrált csúcsot ostromolják. Nem csoda, hogy a munkanélküliség felszámolásáért vívandó harc jelszavával választásokat lehet nyerni, és a kapitalizmust elutasító régebbi és újabb keletű mozgalmak is ezt tekintik a megtagadott társadalmi rend egyik legfőbb bűnének.

Miért kell csökkentenünk a költségvetési hiányt és az államadósságot? Vajon azért-e, mert az adósság jelenlegi magas szintje (a GDP több mint 80 százaléka) és más gazdasági problémáink miatt a nekünk hitelező befektetők már nagyon kockázatos adósnak tekintenek bennünket, s ezért csak nagyon drágán újítják meg a lejáró hiteleinket? Mi több, annak is reális kockázata van, hogy egy esetleges újabb hitelpiaci turbulencia esetén egyáltalán nem adnak hitelt, s akkor vagy csődöt jelentünk, vagy szaladhatunk vissza pénzért kuncsorogni ahhoz az IMF-hez, amelynek csak a minap mutattuk meg, merre van az ajtó? Márpedig - érdemi privatizálható vagyon híján - az államadósság növekedése csak a folyó költségvetési hiány kordában tartásával fékezhető meg. Relatív, a GDP-hez viszonyított nagysága meg csak akkor csökkenhet, ha a gazdasági növekedés elindul. Erre pedig minden jel szerint még várnunk kell.

"Zsákutcába jutott a hazai gazdaságpolitika elmúlt két évtizedét meghatározó magyar modell, amely a gazdaságfejlesztést szinte kizárólag a külföldi tőkebeáramlás ösztönzésére alapozta"- mond sommás ítéletet a gazdasági hetilap, a Figyelő cikke Magyarország nemzetközi integrációjának állapotáról. Hasonló dörgedelmeket naponta olvashatunk, hallhatunk a sajtóban, mintegy azt implikálva, hogy tenger gazdasági bajunk érdemi enyhítése mindenekelőtt a világgazdasághoz való viszony stratégiai megváltoztatásával, belső erőforrásokra, belső piacokra való intenzívebb támaszkodással volna elérhető. Pete Péter

Ha minden jószág, szolgáltatás, termelési erőforrás - elsősorban persze a kifejtett munka - és vagyontárgy pénzben mért ára egyik pillanatról a másikra megtízszereződne, vagy akár százszorosára emelkedne, akkor ezek egymáshoz viszonyított relatív ára nem változna. Egyórai munkáért cserébe ugyanannyi káposztát adnának, mint eddig, és a havi lakbér is ugyanakkora hányadát tenné ki a nominálisan, vagyis pénzben mérve megemelkedett fizetésünknek. Miután anyagi jólétünket és jövedelemszerzési esélyeinket ezek a relatív árak határozzák meg, azokat az emberi magatartásokat, erőfeszítéseket, amelyek eredményeképpen jövedelmek keletkeznek, egy ilyen képzeletbeli változás nem érintené. Ezért is hívjuk a pénzben mért árszintet nominális árszintnek, utalva arra, hogy ez csak a neve, nem a lényege a dolgoknak. Ahhoz persze, hogy lényegi, azaz reál értelemben tényleg ne történjék semmi, még az is kellene, hogy azoknak a vagyonelemeknek is változatlan maradjon a reálértéke, amelyeknek a menynyisége természetüknél fogva csak pénzegységben mérhető - nem pedig darabban, kilóban, hektárban vagy egyéb természetes mértékegységben. Ám ha a hitelekhez, betétekhez, részvényárakhoz meg persze a forgalomban lévő pénz címleteihez is hozzáírnánk a kívánt nullákat, akkor valóban csak egyetlen dolog változna, a pénz egységének reáljavakban kifejezett értéke csökkenne.

A rezidens orvosok vitában állnak az Egészségügyi Minisztériummal. A tárca olyan szabályozást vezetne be, ami a frissen szakvizsgát tett orvosok szabad munkahelyválasztását korlátozná. Mindenekelőtt évekre megvonná tőlük azt a lehetőséget, hogy külföldre menjenek dolgozni. Pontosabban: menni mehetnek, de akkor vissza kell fizetniük képzésük költségeit, vélhetően több millió forintot.

Az elmúlt év gazdasági szempontból különösen rossz volt. Olyannyira, hogy azt a máskor is gyakran hallható búsmagyarkodást - miszerint mindig mi szívjuk a legnagyobbat - ezúttal mintha az objektív statisztikai adatok is megerősítenék. Bolond az, aki magában keresi a hibát, kudarc idején máris felelősért kiáltunk. Felelős persze a világválság maga, de annak forrása messze van, legalább legyen helyi bűnbak, aki rosszul kezelte, és így súlyosbította szenvedéseinket. A választási kampány különösen kedvező időszak az ilyen vádak megfogalmazására, bűnbakok iránt a szokásosnál is nagyobb a kereslet.

Küszöbön áll a BKV elavult buszparkjának megújítása. Érthető, hogy a Magyar Buszgyártók Szövetségének elnöke a szervezetbe tömörült buszgyártók érdekeinek képviseletében azt szeretné, ha a várható nagy megrendeléseket magyar termelők elégíthetnék ki. Érvelése annyira jellemző a hasonló helyzetben véleményt nyilvánító termelők álláspontjára, hogy érdemes szó szerint idézni: "A magyar gyártású autóbuszokban a magyar hozzáadott értékhányad mindenképpen meghaladja a 40-50 százalékot, sőt, az alacsony padlós városi autóbuszok esetében elérheti a 75-80 százalékot is. Nemzetgazdasági szempontból egy magyar gyártású autóbusz akár 40 százalékkal magasabb beszerzési áron is kedvezőbb, mint egy külföldről beszerzett autóbusz, ha beleszámítjuk a megtartott és a pluszban létrehozott munkahelyeket, a beszállítókat is."

A bankok kifejezetten népszerűtlenek mifelénk, s a válságban megszorult adósok gondjai csak fokozzák a velük szemben táplált negatív érzelmeket. Így aztán aki az üzleti érdekeik érvényesítéséért nyomuló bankokkal szemben az állampolgárok alkotmányos jogait védelmezi, az a széles közvélemény szinte osztatlan támogatására számíthat.