"Zsákutcába jutott a hazai gazdaságpolitika elmúlt két évtizedét meghatározó magyar modell, amely a gazdaságfejlesztést szinte kizárólag a külföldi tőkebeáramlás ösztönzésére alapozta"- mond sommás ítéletet a gazdasági hetilap, a Figyelő cikke Magyarország nemzetközi integrációjának állapotáról. Hasonló dörgedelmeket naponta olvashatunk, hallhatunk a sajtóban, mintegy azt implikálva, hogy tenger gazdasági bajunk érdemi enyhítése mindenekelőtt a világgazdasághoz való viszony stratégiai megváltoztatásával, belső erőforrásokra, belső piacokra való intenzívebb támaszkodással volna elérhető.
A külföldi gazdasági szereplők belföldi pozíciónyerésével kapcsolatos ellenérzés persze korántsem új keletű, különösen azokon a piacokon, ahol a külföldi tulajdonban lévő, s rendszerint a hazai vállalkozásoknál jóval nagyobb méretű cégek tőkeerejükre, technológiai fölényükre, kiterjedt piaci kapcsolataikra támaszkodva olyan versenyt támasztanak, amelyet a hazaiak nem bírnak. Ám a szoros integrációval szembeni fenntartások nem korlátozódnak a versenyben vesztesekre, sokan - állásuktól, élethelyzetüktől teljesen függetlenül - a nemzet gazdasági függetlenségét, önrendelkezését féltik a nagymérvű külföldi behatolástól, amely nemcsak az egyének és cégek, de még az állam számára is alig befolyásolható erőknek teszi kiszolgáltatottá mindennapi életünket. A belső erőkre való támaszkodás jelszava ennek a kiszolgáltatottságnak a csökkenését ígérve csenghet jól sokak fülében, különösen mostanság, hiszen az elmúlt évek gazdasági felfordulása, a jólétünkre mért csapások mind külföldről értek bennünket.
Most azt ne firtassuk, hogy - miközben a külföldi tőke beáramlásának szorgalmazásáról az elmúlt évtizedekben kormányszinten valóban rengeteg szó esett - a múltra vonatkozóan egyáltalán igaz-e az állítás, vagyis a rendszerváltás óta regnáló kormányok szinte mást se csináltak, mint hogy a külföldi vállalkozások megtelepedése számára vonzó szabályozási, gazdasági, jogi, oktatási és egyéb feltételek megteremtésén munkálkodtak volna. Nekem valahogy nem ezek az emlékeim. Ha így lett volna, akkor a ténylegesen beáramlónál sokkal több tőke jöhetett volna, ahogy ez történt is például a délkelet-ázsiai országok esetében a saját tőkepiaci nyitásukat követő évtizedekben. Azon se lovagoljunk, hogy vajon egyébként teljesen azonos körülmények között egy belföldi tőkés egészen másként viselkedik-e, mint egy külföldi, előbbi vajon tényleg markánsan a nemzet szempontjait tartja a legfontosabbnak, míg utóbbi vajon saját országának szekerét tolja-e. Társadalmi felelősségvállalásukat demonstrálandó nagy multi cégek éppúgy hoznak létre közcélú alapítványokat, mint a belföldi tulajdonúak, tőkét meg az igazán nagy, de magyar irányítású cégek éppoly könnyedséggel visznek ki, mint ahogy a külföldiek hoznak be.
Ennél fontosabb az, hogy mit is kellene ezen a szorgalmazott új stratégián pontosan érteni. Egy jelszótól persze ne várjuk, hogy a gazdasági integráció milliárdnyi részkérdésére kimunkált választ ad. Azt azonban egy esetleges meghirdetett stratégiától mindenképp megkövetelhetjük, hogy pontosan tisztázza: milyen lényegi kérdésekben milyen lehetőségek közötti választást testesít meg, és hogy a választott út milyen viselkedést kíván meg a társadalom tagjaitól, és miről való lemondást implikál a számukra. Arról ábrándozni lehet ugyan, hogy nagyjában és egészében minden (gyárak, cégek, lakások és ingóságok) ugyanúgy van, mint most, csak az, ami most részben vagy egészben külföldiek tulajdona, az most egy csapásra színmagyarok vagyonává válik (a magyar tőkés nemzeti sorskérdések iránti elkötelezettségének kérdését már fentebb is ignorálni javasoltuk), és persze egy füst alatt a külföldiekkel szemben fennálló tartozások is váljanak füstté. Nincsenek ingyenebédek, a fenti ködös ábránd csak konfiskálással meg teljes adósságmegtagadással volna teljesíthető. Itt és most nem a morális aspektusok fontolgatására utalok - e téren a jó magyarok érzései ugyancsak megoszlanak -, hanem arra, hogy mi lesz másnap. Erre ne is vesztegessünk szót.
Tetszik, nem tetszik, ahhoz, hogy a jövőben inkább belső erőforrásokra támaszkodjon nemzetünk gazdasági fejlődése, az kell, hogy ilyen erőforrások létezzenek. A nélkülözhetetlenül szükséges erőforrások két nagy csoportja közül (munka és tőke) koncentráljunk most az utóbbira. A tőke nem hull az égből, hanem felhalmozás útján keletkezik. A felhalmozás pedig olyan időbeli folyamat, amelyben a jövedelemtulajdonos magyar honpolgárok - egyénileg vagy privát és állami intézményeiken keresztül - megtakarítanak, vagyis folyamatosan és hosszú ideig kevesebbet költenek a jövedelmüknél. S ha ezt kellő türelemmel és állhatatossággal végzik, akkor idővel valóban kevésbé függhetünk a külföldi tőkepiacok szeszélyeitől. Tőkében szegény országként szoktunk gondolni magunkra, de a tőkeszegénység nem valami olyasmi, mint a természeti adottságok (hogy ugye tengerünk sincs, meg olajunk sincs), hanem múltbéli emberi tevékenység eredménye, azé, hogy sem az államnak, sem polgárainak nem akaródzott megtakarítani jövedelméből. Lehet a fogyasztást előre hozni, a háztartások nagy értékű vagyontárgyaiét, a lakásét meg az autóét is, de ez pusztán annyit jelent, hogy már akkor használjuk őket, amikor még nem takarítottuk meg. És ezt hívjuk adósságnak. Amitől - ha jól értjük - a belső erőkre támaszkodó stratégia éppen megszabadítani akar bennünket.
A hangsúly a hosszú időn és a megtakarításon van. És azon, hogy ez nem egyszerűen kormányzati stratégiaváltás, hanem emberek millióinak attitűdjét, életmódját érintő jelentős változás, annak elfogadása, hogy e cél érdekében meg kell változtatni a jövedelmeink felhasználásához való viszonyunkat, de az államunkkal szembeni anyagi elvárásainkat is. Nem az a kérdés, hogy szeretnénk-e csökkenteni a külföldi pénzpiacokkal szembeni kiszolgáltatottságunkat. A kiszolgáltatottság definíció szerint rossz dolog, ki ne szeretné csökkenteni. A kérdés az, hogy hajlandóak vagyunk-e megfizetni ennek az árát. Ez pedig már választás, mérlegelés kérdése. E pillanatban ugyanis - lássuk be - nem rendelkezünk azzal az önerővel, amire támaszkodni szeretnénk.
