A közgazdaságtan elmélete több mint kétszáz éve hirdeti, hogy a szabad nemzetközi kereskedelem a benne részt vevő valamennyi ország számára erőforrásaik hatékonyabb felhasználását, általános jólétük magasabb szintjét teszi elérhetővé annál, mintha belföldi termelőiket protekcionista intézkedésekkel védelmeznék a külföldiekkel szemben. A laikus állampolgárok és a politikai döntéshozók körében mégis ennek a tantételnek az elfogadtatásával vallunk a leginkább kudarcot. Hazájukhoz kötődő embertársaink inkább azonosulnak a külföldiek versenye által szorongatott hazai termelőkkel, mint az erőforrások hatékony felhasználásának jóval kevésbé átérezhető gondolatával.
Nemzeti érzelmű fogyasztók szívesen vásárolnának hazai terméket, hogy ezáltal is támogassák a nemzet felvirágzását, a politikusok pedig értő füllel hallgatják a termelők érdekképviselőinek panaszát azokról a hátrányokról, amelyeket a külföldiekkel folytatott versenyben elszenvedni kénytelenek. Makroszinten a nemzetközi kereskedelmi mérleg adatai szolgáltatnak érvet a "túlzott importbehatolás" káros voltára. Lévén, hogy az importált termékek túlnyomó részét - vagy azok közeli helyettesítőjét - hazai cégek is előállíthatták volna, az importtöbblet a hazai piacok, áttételesen itthoni munkahelyek és jövedelmek elvesztését, külföldieknek való átengedését jelenti. Ennek elkerülése pedig nyilvánvaló nemzeti érdek, amit - szerintük - az államnak kereskedelempolitikai eszközök bevetésével is szolgálnia kell.
Mindebben semmi magyar sajátosság nincs, a fenti nézeteket a világ legtöbb országában sokan osztják, és az országok közti kereskedelem többlete és hiánya éppen e logika alapján gyakran okoz feszültséget a nemzetközi kapcsolatokban. Jó példája ennek az a már hosszú évek óta folyó kereskedelempolitikai vita, amely az Egyesült Államok és Kína között folyik, s amely éppen az érintett országok világgazdasági és politikai súlya, valamint kereskedelmük kiugróan nagy egyensúlyhiánya miatt globális szinten is veszélyeztetheti a világgazdaság stabilitását.
Amerikai kormányzati körök nyilatkozataiból ítélve az USA számára a napnál világosabb, hogy az agresszív kínai manipulációk az amerikai piac elárasztására károsan hatnak a honi termelők és munkavállalók helyzetére. Szerintük nem fair az a verseny, amely kettejük termelői között folyik, hiszen a kínai kormány a jüan árfolyamát mesterségesen alacsonyan tartja a dollárhoz képest, ez pedig a kínai árukat az amerikai piacon indokolatlanul olcsóvá, az amerikai exportot pedig drágává teszi. A munkahelyekben mérhető amerikai veszteségekre pedig éppen az a méretes - évi 200 milliárd dollárnál is magasabb - kínai többlet a bizonyíték, ami kettejük kereskedelmében keletkezik. Az USA szankciókat, importtilalmat vagy vámokat is kilátásba helyez, így igyekszik Kínát a jüan felértékelésére bírni. A szankciók persze megsértik a globális kereskedelmet ma szabályozó nemzetközi egyezményeket. Kettejük esetleges kereskedelmi háborúja azzal a veszéllyel járhat, hogy e szabályokat más országok sem fogják betartani, és a nemzetközi kereskedelem egész mai rendszere szétzilálódik.
Ha a közgazdaságtan absztrakt érvelése iránt nem is fogékonyak, azzal a problémával a hazafias érzelmű fogyasztók is egyre gyakrabban szembesülnek, hogy nem is olyan könnyű eldönteni, vajon mi is a hazai termék. És a legtöbbször nem is azért, mert csaló és profithajhász termelők és kereskedők kihasználják a nemzeti érzelmek teremtette konjunktúrát, és azt is honi jószágnak állítják be, ami valójában nem az. Globalizálódott, szakosodásra épülő világunkban egy termék előállításának fázisait akár száz országban is végezhetik, máshol találják ki, mint ahol az alkatrészeket gyártják, a szükséges szolgáltatásokat nyújtják vagy az összeszerelést végzik. Legtöbbször már teljesen kibogozhatatlan, hogy az összértékhez mely ország termelői milyen arányban járultak hozzá.
Ennek a kibogozhatatlanságnak azonban súlyosabb következményei is vannak annál, mint hogy a tudatos vásárlók számára megnehezül a tudatos vásárlás. A jószágok hozzáadott értékének származási hely szerinti megoszlását a kereskedelmi statisztikák sem képesek követni, ezekben származási helyként egyszerűen az az ország van feltüntetve, ahonnan az importőr a terméket vásárolta. Emiatt azok a lépések, amelyeket egyes országok éppen az ilyen kereskedelmi statisztikák alapján szándékoznak megtenni, akár a helyzet teljes félreértésén is alapulhatnak.
A félrevezető információkra jó példa az Apple okostelefonjainak az esete. Legnagyobb felvevőpiacuk természetesen az USA, ám Kínában szerelik össze őket, így ez az egyetlen tétel közel kétmilliárd dollárral növeli a kétoldalú kereskedelem hiányát. Ám a kínai hozzáadott érték - az összeszerelés - a termék értékesítési árának kevesebb mint négy százaléka. Jóval nagyobb részt tesz ki a fejlesztés maga, ami az Apple - egy teljesen amerikai cég - szellemi tulajdona, a többit (alkatrészeket és szolgáltatásokat) pedig más országokban teszik hozzá, és exportálják Kínába. Mégis, a statisztikák számbavételi szabályai szerint a végtermék származási helye Kína. És ez egyáltalán nem egyedi eset. Pontos mérés éppen a globalizálódott termelési összefonódások miatt nem végezhető, ám kutatók becslései szerint, ha a hozzáadott érték származási helye alapján korrigálnák a statisztikákat, akkor az USA Kínával szembeni kereskedelmi hiánya kevesebb mint a felére csökkenne. Ami talán még ennél is fontosabb, egyáltalán nem biztos, hogy a Kínával szembeni kereskedelmi szankciók nem az amerikai gazdaságnak okoznák a legnagyobb károkat.
Mindez talán rossz hír a hazafias érzelmeiket vásárlásaikban is kifejezni kívánó fogyasztóknak, még rosszabb azoknak a politikusoknak, akik a protekcionizmus jelszavával keresnek népszerűséget. Ám jó hír a közgazdászoknak. Arra ugyan továbbra sincs esélyünk, hogy embertársaink a szabad kereskedelem melletti elméleti érveinket méltányolják. Arra viszont igen, hogy kimutassuk: a világ globalizálódottságának mai szintjén a protekcionista intézkedések saját céljukat sem érhetik el.
