Okkal lehetnek erős kétségeink afelől, hogy az elmúlt rövid időszak radikális gazdaságpolitikai döntései - a bankokra és nagyvállalatokra kivetett rendkívüli sarcoktól az adórendszer átszabásán át a magánnyugdíjpénztárak hirtelen felszámolásáig - egy kimunkált stratégia egymással harmonizáló lépései volnának. Azt azonban mégse vitassuk el a Fidesz gazdaságpolitikusaitól, hogy a gazdasági növekedésről, annak forrásairól és az azt segítő vagy hátráltató tényezőkről valóban őszintén mást gondolnak, mint ideológiai ellenlábasaik.
Persze a megszorítások és a növekedésorientált gazdaságpolitika egyszerű szembeállítása inkább csak ideológiai lózung, hiszen ki a fene akarna megszorításoktól senyvedni, ha más, senyvedés nélküli lehetőség is van? Ingyenebédek azonban nincsenek, a gazdaságpolitika sajnos csak eltérő tulajdonságú és kockázatú alternatívák, és nem egyszerűen a jó és a rossz között választhat. Ám - az idősebbek még biztosan emlékeznek rá - a Fidesz már a 15 évvel ezelőtti Bokros-csomagot is a belföldi felhasználás visszafogása miatt bírálta, s azóta is konzekvensen azt hangoztatja, hogy léteznek olyan, új növekedési energiákat felszabadító intézkedések, amelyekkel a gazdasági teljesítmény gyorsítható. Ha pedig a GDP dinamikusan bővül, akkor az adósság relatív mértéke és így terhe is kisebb lesz, az adósság egyszerűen kinőhető.
A csodaszer (ami a kormányzat szerint ezzel a hatással jár majd) a jövedelemadó-rendszer átalakítása, a személyi jövedelemadók és a vállalatok társasági adórátájának érdemi csökkentése. Azt, hogy ebben komolyan hisznek, nem csak onnan tudjuk, hogy ezt mondják. Az adócsökkentés a büdzsé bevételeit tartósan és jelentősen csökkenti, ennek forrásaként a deklaráltan ideiglenesre tervezett ("válságadók") vagy természetüknél fogva egyszeri (a magánnyugdíjpénztárak államosításából származó vagyon) tételek állnak. A kifutásuk után keletkező hatalmas űrt a költségvetésben csak a növekedés, a keletkező többletjövedelmek adója tömheti be, ezért szerepel ötszázalékos gazdasági növekedés a kormány középtávú prognózisaiban. A konkrét szám realitásán nem érdemes lovagolni, de arra mérget vehetünk, hogy ha három éven belül nem mutatunk fel a válság előtti békeidőket messze meghaladó növekedési teljesítményt, akkor a jóisten, de legalábbis az IMF legyen hozzánk irgalmas - márpedig nehéz elképzelni, hogy a kormány ezzel kalkulálna.
A józan észen túl elméleti és empirikus kutatások is igazolják az alacsony adók növekedésre gyakorolt pozitív hatását. A személyi jövedelemadók csökkentése például a keresleti húzóhatáson (több pénz marad az embereknél, akik többet költenek) túl mindenekelőtt azzal hat, hogy ösztönzi a munkakínálatot. Önmagában tehát semmi baj sincs az adók csökkentésével, akár növekedés is lehet belőle. A gazdasági növekedés azonban nagyon bonyolult dolog, millió és millió egyéni döntés egymásra hatásaként alakul, márpedig e döntéseknek csak egyik tényezője az, hogy kinek mennyi adót kell fizetnie.
Az adórendszer ugyanis pusztán egyik eleme annak a politikai, társadalmi, jogi intézményrendszernek, amely az emberek gazdasági magatartását s így a növekedési kilátásokat meghatározza. Mi több, azt is tudományos kutatások bizonyítják, hogy nem a legfontosabb eleme. A piacgazdaság intézményei közül a legtöbbet az számít, amely a gazdaság szereplőit racionális kalkulációra, hosszú távú tervezésre sarkallja, s ezáltal gazdasági teljesítményre ösztönzi. Ez pedig nem más, mint a magántulajdon egyértelmű definiálása és annak biztonsága, védelme. Ennek felismeréséhez sem kell közgazdasági Nobel-díj, bár jó tudni, hogy a józan paraszti ésszel is belátható logikát az új intézményi közgazdaságtan kutatási eredményei bizonyítják is.
A gazdasági növekedéshez tőke, termelő vagyon szükségeltetik, a tőke felhalmozásához pedig valakinek meg kell takarítania. A megtakarítási-beruházási-tőkefelhalmozási döntések hosszú távra szólnak, termelő kapacitásokat növelni vagy csökkenteni nem lehet félévente. A tőkefelhalmozási döntés mindenképpen kockázatos, hiszen a jövőbeli piaci folyamatok nem láthatók előre; ahhoz, hogy a beruházó vállalja ezt a kockázatot, legalább abban biztosnak kell lennie, hogy vagyonát a közhatalom felől nem fenyegeti veszély. Mert ha igen, akkor nem érdemes tervezni, nem érdemes megtakarítani, a meglévő vagyont célszerű felélni vagy gyorsan külföldre menekíteni. A közelmúlt gazdaságtörténete számos fejlődő ország keserű tanulságával szolgálhat.
Egyre inkább biztosak lehetünk abban, hogy a Fidesz a magántulajdon tiszteletét saját - ráadásul egyre inkább rövid távú - szempontjainak szűrőjén át értelmezi. Enyhébb, de figyelemre méltó kezdeti jel volt az évtizedekkel ezelőtti privatizációs szerződések felülvizsgálatának folyamatos melegen tartása vagy az igazságtalannak tekintett magas jövedelmek, végkielégítések visszamenőleges visszaszerzése, amely a vagyonokat és jövedelmeket leginkább a méretük alapján igazságosnak vagy igazságtalannak tartó magyarok körében még tetszést is arat. Nem a korrupcióval és a közvagyon ellopásával szembeni fellépéssel van a probléma, hanem a módszerrel. Azzal, hogy ezeket a kérdéseket nem a független igazságszolgáltatás csatornáin át, hanem a politikai hatalom eszközeivel intézik, ami eleve kétségeket támaszt afelől, hogy az igazságosztó keze valóban az elkövetett gazdasági bűnök szerint csap-e az érintettekre.
A válságadóknál sem az az igazán aggasztó, hogy vannak, hiszen egy kormányzatnak természetesen joga az, hogy a kiadásaihoz adóztatással teremtsen forrásokat. Ami ijesztő, az a módszer, amellyel egyszerűen pénzt vett el az érintettektől, nem pedig a jövőben termelt jövedelmeik újraosztásáról alkotott szabályt. Ami pedig a nyugdíjpénztárak vagyonával történik, az szabályos konfiskálás, még akkor is, ha a pénztártagok e vagyonukkal való rendelkezése korlátozott, mi több, számos elemében tisztázatlan volt.
Közgazdász elemzőként most kizárólag azt a szempontot ajánlom a figyelmükbe, hogy a fentieknek milyen hatása lesz a jövőbeni gazdasági növekedésre. A tulajdon biztonságával kapcsolatos félelmeinknek nem kell odáig durvulniuk, hogy komolyan aggódni kezdjünk azon, hogy a közeljövőben kormánybiztosok kopogtatnának be "Miénk a gyár" feliratú táblákkal az ipari parkokba, esetleg zárolnák a bankszámláinkat. A tulajdon biztonságának csekély megrendülése is bőven elegendő ahhoz, hogy az adócsökkentésre épített növekedési álmok szertefoszoljanak.
