Megnyugtató, hogy végre olyan kormányunk van, amely megvéd minket a ránk leselkedő bajoktól. A nyugdíjunkat már megvédte, amikor a magánnyugdíjpénztárban elhelyezett vagyon államosításával lehetetlenné tette, hogy rosszakaróink tőzsdézzenek vele. Folyamatosan oltalmazza az árfolyam változásától sújtott devizahiteleseket, és a legutóbbi hírek szerint a közszolgáltatások (áram és gáz) árának emelésétől, valamint a pénzintézeti díjtételek növekedésétől is meg fog minket óvni. Mindez azonban smafu ahhoz képest, hogy most már a bérünk csökkenésétől is megvéd majd. Mit is mondhatnánk? Talán azt: ilyen hathatós védelmezőkkel ellenségre már nincs is szükségünk.
Nézzük most ezt a bérügyet. Nem olyan nyilvánvaló ugyanis, hogy ki is az, akivel szemben ez alkalommal védelemre szorulunk. Talán a profithajhász tőkések, a költségcsökkentési kényszerre hivatkozó, minket sanyargató munkáltatók állnak a bércsökkentési praktikák mögött? Nos, nem, az ő számukra a bruttó bérünk a költség, amelynek csökkentéséről akár álmodozhatnak is - ám a nominális bruttó bérek nem szoktak csak úgy ukmukfukk, tömegesen összezsugorodni. Ilyesmi még az elmúlt, válsággal, munkanélküliséggel súlyosan terhelt időben sem történt, pedig akkor nem olyan kormányunk volt, amely oltalmazott volna ez ellen. Most sem a bruttó bérekről, hanem az adózás utáni jövedelmekről van szó, mégpedig azokéról, akiknek a bruttó bére nem éri el a havi 290 ezer forintot, és nem nevelnek gyermeket, aki után adókedvezményre lennének jogosultak. Lévén az említett összeg több mint negyven százalékkal magasabb a tavalyi évi átlagos bérnél, az ilyen helyzetű munkavállalók igencsak sokan vannak.
A kormány új adórendszerrel kapcsolatos kommunikációjában az adócsökkentés, a teljesítményre ösztönzés, az igazságosság, a gyermekvállalás és gyermeknevelés támogatása meg hasonló pozitívumok mellett arról nemigen esett szó, hogy az új adótábla a fenti csoport számára - egyes korábbi kedvezményeinek megszűnése miatt - az adóteher néhány ezer forintos növekedését hozza. Közülük tehát azok, akik idén januártól nem kaptak béremelést, vagy csak akkorát, hogy az nem kompenzálta az adóteher növekedését, most a nettó bérük csökkenését tapasztalhatják. És mert az új adórendszer beharangozásakor a kormány azt is határozottan leszögezte, hogy az új adórendszer miatt senkinek a jövedelme nem csökkenhet, most főhet a feje, hogyan másszon ki a saját maga teremtette slamasztikából.
Most mindenesetre úgy tesz, mint akit a helyzet váratlanul ért; mint aki nemhogy teljesen ártatlan a dologban, de rögvest bizottságot alakít, kivizsgál, és hathatós intézkedéseket helyez kilátásba azon munkáltatókkal szemben, akik az új adórendszer által negatívan érintett munkavállalóikat a saját forrásaikból nem akarják kompenzálni. Közgazdászként, de akár csak felnőtt állampolgárként nehéz bármit is kezdeni ezzel az álnaiv reakcióval, azzal, ahogy a kormányzat saját akciójának a következményét a magánvállalkozókkal óhajtja lenyeletni, így védvén meg a dolgozókat attól, amit ő maga tett velük.
Az állami szektorban a költségvetés terhére természetesen kompenzálták az alacsonyabb keresetűek bérét, a versenyszektor mögött azonban nem áll a puha állami kassza. Ezek a vállalatok a piaci versenyben szerzik azokat a forrásokat, amelyekből költségeiket, így a foglalkoztatottak bérét is fedezik. Nemcsak az nem világos, hogy miért kellene nekik kompenzálni azért, amit az állam vett el a dolgozóiktól, de az is kérdéses, honnan volnának erre tartalékaik?
Gondolhatjuk persze, hogy a kormány azzal kalkulált, hogy a nettó bérek szinten tartásához szükséges béremelést a privát szektorban amúgy is végrehajtják. Hivatkozik is arra, hogy az Országos Érdekegyeztető Tanács erre az évre 4-6 százalékos béremelést javasolt a cégeknek, s ha ezt mindenhol betartották volna, akkor most nem lenne probléma. Egy hír szerint a bérügyet vizsgáló kormánypárti képviselők munkacsoportja az OÉT ülésén elfogadott bérmegállapodás végrehajtását is vizsgálni óhajtja.
Csakhogy ettől még semmivel sem lesz a kormány álláspontja kevésbé álságos. Nemcsak azért nem, mert az OÉT-ben megkötött bérmegállapodások senkire nézve nem kötelező ajánlások. Az állami szektort leszámítva nem is volt soha semmilyen komolyabb hatásuk a bérek alakulására, s ez a történelmi tapasztalat természetesen a kormány előtt is ismert. Még fontosabb azonban az, hogy ha egy vállalat bért emel, azt gazdálkodási megfontolások alapján teszi, nem pedig azért, hogy igazodjon a személyi jövedelemadóval kapcsolatos kormányzat intézkedésekhez. Arról az OÉT-megállapodás sem szólt, hogy azért kéne bért emelni, hogy az adónövekedés miatt a dolgozók bére ne csökkenjen. Akinek amúgy is emeltek volna, az rosszul járt a magasabb adó miatt, akinek pedig csak az adóváltozások miatt - a várt kormányzati retorziók vagy a munkáltató ellen irányuló elégedetlenségtől tartva - emeltek, annak meg a munkáltatója járt rosszul, hiszen a költségei a teljesítmények növekedése nélkül emelkedtek. Emiatt máshol lesz kénytelen spórolni, legrosszabb esetben kevesebb embert foglalkoztat.
Nem először fordul elő, hogy a nemzet javáért az ördöggel is elszántan szembeszálló kormányzat csúnyán összecseréli a szerepeket és felelősségeket. A piacgazdaságban a kormányzat szabja meg azokat a kereteket, amelyekhez igazodva a magánszféra működik. Ha a gazdaságpolitikai lépésekre adott piaci válasz nem teljesíti a kormányzat vágyait, az nem a privát szféra hibája, hanem azoké az intézkedéseké, amelyek a nem kívánatos irányba tereltek. A piaci szektortól nem várható el, hogy a kormányzati lépések hibáit saját érdekeinek ellenében korrigálja.
Rossz előérzeteim vannak. Ha a munkahelyteremtés is ezen a módon valósul majd meg, akkor nehéz éveknek nézünk elébe. Már látom, hogyan ellenőrzik majd kormányzati kommandók a cégeket, teljesítették-e a megteremtendő egymillió munkahelyből a rájuk kirótt kvótát. Az pompás, ha a kormány megvéd minket minden rossztól. De ki fog megvédeni minket tőle?
