Hozzáadott érték

Független

  • Pete Péter
  • 2010. május 6.

Egotrip

Ha minden jószág, szolgáltatás, termelési erőforrás - elsősorban persze a kifejtett munka - és vagyontárgy pénzben mért ára egyik pillanatról a másikra megtízszereződne, vagy akár százszorosára emelkedne, akkor ezek egymáshoz viszonyított relatív ára nem változna. Egyórai munkáért cserébe ugyanannyi káposztát adnának, mint eddig, és a havi lakbér is ugyanakkora hányadát tenné ki a nominálisan, vagyis pénzben mérve megemelkedett fizetésünknek. Miután anyagi jólétünket és jövedelemszerzési esélyeinket ezek a relatív árak határozzák meg, azokat az emberi magatartásokat, erőfeszítéseket, amelyek eredményeképpen jövedelmek keletkeznek, egy ilyen képzeletbeli változás nem érintené. Ezért is hívjuk a pénzben mért árszintet nominális árszintnek, utalva arra, hogy ez csak a neve, nem a lényege a dolgoknak. Ahhoz persze, hogy lényegi, azaz reál értelemben tényleg ne történjék semmi, még az is kellene, hogy azoknak a vagyonelemeknek is változatlan maradjon a reálértéke, amelyeknek a menynyisége természetüknél fogva csak pénzegységben mérhető - nem pedig darabban, kilóban, hektárban vagy egyéb természetes mértékegységben. Ám ha a hitelekhez, betétekhez, részvényárakhoz meg persze a forgalomban lévő pénz címleteihez is hozzáírnánk a kívánt nullákat, akkor valóban csak egyetlen dolog változna, a pénz egységének reáljavakban kifejezett értéke csökkenne.

Ha minden jószág, szolgáltatás, termelési erőforrás - elsősorban persze a kifejtett munka - és vagyontárgy pénzben mért ára egyik pillanatról a másikra megtízszereződne, vagy akár százszorosára emelkedne, akkor ezek egymáshoz viszonyított relatív ára nem változna. Egyórai munkáért cserébe ugyanannyi káposztát adnának, mint eddig, és a havi lakbér is ugyanakkora hányadát tenné ki a nominálisan, vagyis pénzben mérve megemelkedett fizetésünknek. Miután anyagi jólétünket és jövedelemszerzési esélyeinket ezek a relatív árak határozzák meg, azokat az emberi magatartásokat, erőfeszítéseket, amelyek eredményeképpen jövedelmek keletkeznek, egy ilyen képzeletbeli változás nem érintené. Ezért is hívjuk a pénzben mért árszintet nominális árszintnek, utalva arra, hogy ez csak a neve, nem a lényege a dolgoknak. Ahhoz persze, hogy lényegi, azaz reál értelemben tényleg ne történjék semmi, még az is kellene, hogy azoknak a vagyonelemeknek is változatlan maradjon a reálértéke, amelyeknek a menynyisége természetüknél fogva csak pénzegységben mérhető - nem pedig darabban, kilóban, hektárban vagy egyéb természetes mértékegységben. Ám ha a hitelekhez, betétekhez, részvényárakhoz meg persze a forgalomban lévő pénz címleteihez is hozzáírnánk a kívánt nullákat, akkor valóban csak egyetlen dolog változna, a pénz egységének reáljavakban kifejezett értéke csökkenne.

Ha most azt gondolják, hogy a fenti eszmefuttatás csupán a szellem balga fényűzése, hiszen ki a fene is akarna ilyen komplikált és értelmetlen mutatványokat végrehajtani, akkor tévednek. Először is ritkán ugyan, de csinálunk ilyesmit. Pontosan ez történik akkor, amikor egy ország pénzreformot hajt végre. Ha az ebben illetékesek a megfelelő időben majd úgy döntenek, hogy Magyarország - mondjuk - 275 forintos euróárfolyamon csatlakozzék a valutaövezethez, akkor minden ár, bér és betét, ami a fordulónap előtti estén ennyi és ennyi forint volt, másnap reggel 275-tel elosztott számként jelenik majd meg. Az, hogy amaz forint volt, ez meg euró, más szempontból fontos lehet, a mértékegység megváltozása szempontjából azonban érdektelen. De az sem nagyon ritka, hogy olyan országokban, ahol korábban tapasztalt inflációk miatt az árak nominális egységben annyira megnőttek, hogy már fárasztó és kényelmetlen kiírni a rengeteg nullát, egy fordulónaptól levágnak néhányat minden árból, s ami eddig 1000-be került, ezentúl csak 1-be fog.

Másodszor - és ez mondandónk szempontjából sokkal fontosabb -, a bevezető okfejtés alapján az is belátható, hogy a modern gazdaságban a pénz egységének vásárlóképességét, illetve ugyanennek másik oldalaként az árszínvonalat semmiféle "természetes" szabály vagy korlát nem rögzíti, az árszínvonal bármekkora lehet. A fenti, koncentrált "átárazási" akciókat leszámítva az árszínvonal persze mégsem szokott összevissza ugrálni. Alakulása milliónyi egyedi árazási döntés egymásra hatásának következménye, nem pedig összehangolt szervezésé. Az árszint folyamatos emelkedése, az infláció nem úgy zajlik le, mint a pénzreformpéldánk egyszeri átárazása, hanem úgy, hogy az egyedi árak időben egymás után, egymást hajtva, követve változnak. Megváltoztatásuk költségessége, még inkább a folyamat során módosuló relatív árakhoz való alkalmazkodás a folyamatot meglehetősen bonyolulttá és nehézkessé is teszi.

Ám minél egyértelműbb a gazdaság szereplői számára, hogy hogyan fognak árazni a többiek, annál könnyebb saját áraikat igazítani ahhoz, amit a többiek árazásától várnak. Az inflációs várakozás felelős lehet az egyéni árazók döntéseinek összehangolásáért. Természetesen nagyon sokféle olyan tényező van, ami az árszínvonal emelkedésével járhat, kezdve az importált termékek árának alakulásával a valutaárfolyam értékén át a legkülönbözőbb kormányzati akciók következményeiig, és még az sem igaz, hogy mindig a várakozások szerepe volna a legfontosabb. Ám az inflációs várakozás az a tényező, ami az egyszeri áremelkedéssel járó sokkok következményeit tartós, folyamatos inflációvá tudja alakítani. A várakozásoktól hajtott infláció visszaigazolja a kezdeti várakozásokat, és miután a gazdaság reálegyensúlya bármilyen árszínvonal mellett megvalósulhat - erről szólt bevezető tanmesénk -, a gazdaság "hozzászokik" a magasabb inflációhoz.

Miután az állandósult infláció fenntartója a várakozás maga, ennek a rossz körnek a megtörése csak úgy lehetséges, ha van olyan intézmény, amely képes rávenni a gazdaság szereplőit arra, hogy alacsony inflációt várjanak. Legyen elég bizalom az infláció kordában tartásáért felelős intézményben még olyankor is, amikor átmeneti negatív sokkok következtében az árszínvonal éppen emelkedik ugyan, de tudjuk, hogy a megfékezésére megvannak az eszközei, s használja is őket. Nem kell tehát félnünk a spirál beindulásától.

A jegybanki függetlenség eszméje nem a demokratikus döntéshozatalhoz, az állampolgári szabadságunkat óvó intézményi önállóságokhoz, súlyokhoz és ellensúlyokhoz kötődik. Független jegybankra egy diktatúrának is szüksége volna, feltéve, hogy gazdaságát a piacgazdaság elvei vezérlik, és lakói nem kedvelik az inflációt. A jegybankok és a gazdasági kormányzat más intézményei közti nézeteltérések nemcsak hogy nem ritkák, de természetesek is, hiszen a gazdaságpolitikai célok egymással is ellentmondásos viszonyban vannak, egyes - rendszerint rövid távú - célok könnyebben elérhetők a más célokkal kapcsolatos kompromisszumok árán. A szokásos példa a kormányzati keresletösztönzés, ami rövid távon fellendíti a gazdaságot, de inflációt is okoz. Ám ha az infláció elsősorban hit kérdése, elhinni csak olyan intézménynek fogjuk, hogy képes is mindent megtenni ellene, amelyet más célok nem korlátoznak. Ez a tartalma függetlenségének.

A törvényekkel körbebástyázott függetlenség természetesen nem biztosít semmiféle tévedhetetlenséget, a jegybank vezetői éppúgy hozhatnak "rossz" döntéseket, mint bárki más. Nagyon kérdéses azonban, hogy az esetleges elmozdításuktól várható bármilyen eredmény megérje azt a tartós csorbát, ami egy ilyen akció esetén magának az intézménynek a súlyán és tekintélyén, a mindenkori vezetőktől független funkción esne. Csak sajnálkozhatunk azon, hogy - korábbi rossz emlékeket idézve - ennek esélye ismét felmerült.

Neked ajánljuk