Szabó Sz. Csaba

Voltak kalandos életű világutazók, és volt Lady Hester Stanhope, akinek még az is sikerült, hogy istennővé változzon. A bámulatos kalandornő portréjának első része következik.

Az a szomorú igazság, hogy nem rángatják többé Szent Antal szakállát az ámokfutó csodaszörnyek.

Rozmárfejnek ennél kalandosabb története nem nagyon lehet.

A tőrével felfeszítette Le Gris sisakját, és ráparancsolt, hogy vallja be, itt a nagy nyilvánosság előtt, őfelsége kitüntető jelenlétében, hogy ő követte el az erőszakot. Le Gris viszont nem vallott, sőt, istenre és a lelki üdvére esküdött, hogy ártatlan.

A lobogó szakállú szélsőbalosok elhozták a szeretet forradalmát, csak éppen eltűnt a vécékulcs.

Emlékezzünk meg Jolly Jockerről, Csingele Csangról és Szexepiles Szonjáról, a Horthy-korszak nagy tudású kutyáiról.

Olyan szépen balettozott, hogy ráhagytak egy indiai birtokot.

Kultúrák találkozása a Vígszínházban: fehérember nem eszi meg a feketét, a fekete ember szereti a fehéret.

Ismerjük meg a csodás Eon lovagot, az eonizmus atyját, vagyis anyját, aki a férfi-nő ruhák váltogatása közben szupertitkos diplomáciai és látványos szórakoztatóipari karriert is épített: ügyködött titkos invázión, zsarolta a versailles-i udvart, de volt olyan, hogy az esküdtszék döntötte, mi van a lába között. Vitézek női ruhában, második rész, befejező rész.

Alámerülünk a méltatlanul mellőzőtt és alulértékelt szubkultúrába, a háborús cross-dressingbe: miért húztak a nők vitézgúnyát és kit akart elkápráztatni a lovagkor legnagyobb pucckirálynője, Ulrich von Lichtenstein copfos parókájával? Vitézek női ruhában, első rész.

Az elmúlt két évtized egyik leg­eredetibb és legfontosabb stadionrock-zenekara (egyúttal az egész stadionrockéthosz legszórakoztatóbb karikatúrája) leg­újabb nagylemezén már távolról sem hangzik rockzenekarnak, hanem inkább afféle stúdióprojektnek, de ez egyrészt alighanem a korral jár, másrészt pedig egyáltalán nem baj.