Jöjjön gyorsan, most meg fogjuk ölni egymást!

• „– Ön X. úr Auvergne-ből?
  – Nem, uram, én Y. vagyok Dauphiné-ból.
  – Helyesen van. Jöjjön gyorsan, most meg fogjuk egymást ölni.”

Azok voltak ám a szép idők, amikor a férfiak még nem egy fehér BMW hátsó ülésén lóbálták a faszukat rémült, fiatal lányok arcába, hanem épp ellenkezőleg, bodros hajjal, színpompás papagájnak öltözve hintáztak a csilláron, ostrom alatt direkt az ellenség lőtávolában költötték el tápláló reggelijüket és minden semmiségért kihívták egymást párbajra! Vagy csapvizet ittak, mégsem lettek betegek. Különösen az izgága franciák jártak elöl ezen a téren, amíg tönkre nem tettek mindent a felvilágosodással meg az összes többi hülyeséggel, ami ebből következett.

Victor Hugo Marion de Lorme című darabjában van egy csodálatos jelenet, amelyben két fiatalember keveredik heves és feloldhatatlan irodalmi vitába Corneille Cidjének esztétikai értékeiről, majd, mintha mi sem lenne ennél természetesebb, a lovagias ügyet közvetlenül egy utcára kifüggesztett rendelet alatt intézik el, amelyben Richelieu bíboros őeminenciája és XIII. Lajos őfelsége arról tájékoztatják a közvéleményt, hogy a párbajvétséget mostantól halállal büntetik. Látható tehát, hogy ízlésről vitatkozni, ellentétben a sokat idézett mondással, igenis érdemes, pláne, ha ilyen magas színvonalon történik, mondjuk karddal és pisztollyal, a halál fenyegető árnyékában.

A sokszor pillanatnyi sértettség, gáláns kalandok, unalom vagy virtus szülte, gyakran sötét sikátorokban, titokban lebonyolított párbajoknak az elődje a harc általi tárgyalás/ítélet, amit magyarul igazából nem is így hívnak, hanem egyszerűen csak úgy, hogy bajviadal, és amit mindenki jól ismerhet a vonatkozó Trónok harca-epizódokból, így különösebben nincs is rajta mit magyarázni. Ez egyébként egy igen rokonszenves gyakorlat, aki járkált már bíróságokra különféle vitás ügyek miatt, vagy veszett már el a bürokrácia közmondásos útvesztőiben, abban bizonyára többször felmerült, hogy mennyivel egyszerűbb és főként nívósabb lenne kiállni az akadékoskodó hivatalnokkal vagy a bosszantó szomszéddal a műértő és lehetőleg nagyszámú közönség elé, majd brutálisan lemészárolni a másikat valami pompás kétkezes karddal.

Az utolsó, egyúttal az egyik legnevezetesebb ilyen eset 1386-ban történt Franciaországban. A viadal Jacques Le Gris és Jean de Carrouges között zajlott, egy olyan konfliktus miatt, ami alighanem még a legforróbb barátságot is le tudja hűteni: egy szép januári napon Le Gris beállított Carrouges fiatal és gyönyörű feleségéhez, Marguerite-hez, és kihasználva férjének távollétét, Louvel nevű katonája közreműködésével megerőszakolta az asszonyt. Mivel nem voltak szemtanúk, és Le Gris is tagadta a vádakat, végül harc általi ítéletben állapodtak meg, ami már nem is igen volt szokásban akkoriban.

A látványosság hírére egész Párizs tűzbe jött, VI. Károly még külön futárt menesztett a fővárosba, hogy halasszák el még egy hónappal a nagy összecsapást, mert aggódik, hogy a rossz utak miatt nem ér oda időben, hogy személyesen is élvezhesse a műsort. A bizonyosan impozáns látványt nyújtó felek végül december 29-én, több száz néző előtt lovagoltak ki a küzdőtérre, teljes vértezetben, kopjával, hosszú karddal, csatabárddal és tőrrel felszerelkezve. A közönség nyilván véres és szórakoztató produkciót várt a hatalmas termetű Le Gris-től és a háborús veterán Carrouges-tól, amit meg is kapott.

A lovagok háromszor rontottak egymásnak, mire mindketten kopját törtek, majd mindenki nagy örömére előkerültek a csatabárdok, és azzal a lendülettel Le Gris le is csapta Carrouge lovának a fejét, mire az utóbbi igazi gavallérhoz méltó választ adott, és egy bravúros mozdulattal kiontotta ellenfele paripájának a belét. Ezután immár gyalogosan, karddal folytatták a viadalt, és úgy tűnt, hogy a fizikailag sokkal erősebb Le Gris kerekedik felül, akinek sikerült csúnyán megsebesítenie Carrouge-t a combján.

Ám elkövette azt a hibát, hogy egy pillanatra hátralépett, hogy megszemlélje művét,

mire a sebesült lovag nekiugrott, a földre terítette és vadul csépelni kezdte, de a nehéz páncélzatot csak behorpasztani tudta, átütni rajta már nem. Ezért a tőrével felfeszítette Le Gris sisakját, és ráparancsolt, hogy vallja be, itt a nagy nyilvánosság előtt, őfelsége kitüntető jelenlétében, hogy ő követte el az erőszakot. Le Gris viszont nem vallott, sőt, istenre és a lelki üdvére esküdött, hogy ártatlan. Ezen a ponton, akár az emlékezetes Trónok harca-részben, vehettek volna még drámaibb fordulatot is az események, de Carrouge-nak sajnos nem volt érzéke a dramaturgiához, és nem erőlködött tovább: egyszerűen elvágta ellenfele torkát. Le Gris meztelen holttestét ezután végigvonszolták a városon, Carrouge pedig boldogan élt szép feleségével.

Egyébként nem mondtunk igazat, mert volt még pár száz évvel később egy igazi, klasszikus, bár jóval kisebb vérfürdővel járó, harc általi ítélet Franciaországban, arról jövő héten számolunk be.

____

Szabó Sz. Csaba kedvenc lemeze a Pink Flag, kedvenc regénye a Sylvie, tízszer látta Az elnök végveszélybent. Blogja, A léghajózás aranykora péntekenként jelentkezik a Narancson.