„A zenekar eddigi nagyjából 375 különböző kiadványán játszott már LSD-vel kevert punk-rockot, szedett-vedett, dalközpontú indie-rockot, ambiciózus szimfonikus popot, Beach Boys ihlette napfényes és/vagy mélabús slágereket, németes hatású kísérleti rockzenét, szörnyű ipari zajt, simán hallgathatatlan, ám rendkívül szórakoztató hülyeségeket, kb. egymillió feldolgozást, gondosan komponált progrockot és lebilincselően összevissza káoszt, meg mindezt egyszerre” – írtuk három éve a The Terror című, meglehetősen ridegre sikerült lemez kritikájában, és bizony jó tudni, hogy a posztigazság egyensúlyát veszített világában is van egy biztos pont, amelyhez igazodni lehet. Nevezetesen, hogy soha nem tudni, milyen albumot készít legközelebb a Flaming Lips. Szerepel majd rajta Miley Cyrus? (Természetesen igen.) Egyáltalán, dobolnak és gitároznak rajta? (Nem, de ezt már lelőttük.) És tényleg újszülött bárányok véres, dobogó szívéből kell kivágni az albumot tartalmazó pendrive-ot? (Ezt sajnos most találtuk ki, de jópofa lenne.) Ha valamihez nagyon muszáj az Oczy Mlodyt hasonlítani, akkor az talán a The Terror, csak a protoindusztriális, klausztrofób kattogás helyett itt tündérmeséket idézően színes, buja és csalogató az összkép. Szépen-takarékosan hangszerelt, a hetvenes évekbeli németes elektronikát és az új hullámot ügyesen beemelő szintis-pszichedelikus popzene ez tücsökciripelésre emlékeztető dobgépekkel és finoman rétegződő, buggyogó, oszcilláló billentyűkkel meg elvarázsolt, szemlélődő dalokkal. Noha a lemez igen meghitt, barátságos és könnyen hallgatható, arra egyáltalán nem mernénk fogadni, hogy két év múlva is érdemes lesz elővenni. Egy ideje már nem az örökkévalóságnak dolgozik a Flaming Lips, viszont pár évente meg tudja lepni az erre fogékony hallgatókat – és ez is szép teljesítmény.
Warner, 2017
