Az a szomorú igazság, hogy nem rángatják többé Szent Antal szakállát az ámokfutó csodaszörnyek.

A szélrohamokban csodálatos testrészek kavarognak. Aligátorfejek őzlábakon, kígyófarkú baglyok, tigrispofájú disznók, szamárfarú kecskék, olyan bozontos békák, mint a medve, víziló nagyságú kaméleonok, kétfejű borjak, melyeknek egyik feje sír, a másik bömböl, négylábú magzatok, melyek köldökzsinórjukon függnek és forognak, mint a játék csiga, szárnyas gyomrok, melyek úgy röpködnek, mint a legyek.

A 19. század és talán minden idők legnagyobb Gusztávja, Flaubert körülbelül 30 évig dolgozott az élete fő művének szánt Szent Antal megkísértése című regényén, a végeredmény pedig pont olyan lett, mint bármi más, amin 30 évig dolgoznak, és valaki az élete fő művének szánja: hát, mindenesetre fura. A nem túl hosszú, ám rendkívül tömény regényben, mint ismeretes, egy idős és valószínűleg nem teljesen normális úr kalandjait követhetjük figyelemmel, aki kivonul az egyiptomi sivatagba és ott misztikus, lázálomszerű hallucinációkat él át, aminek nyilván nem sok köze van a Bovaryné hétköznapi háziasszonydrámájához, a romantikát elsirató Érzelmek iskolája kiábrándultságához, és pláne semmi köze sincs a Bouvard és Pécuchet teljesen elszállt vicceihez, de még a Salammbo lélektani szandálos fantasyjára sem emlékeztet. És ha a fentiek alapján nem lett volna egyértelmű, maga

a regény természetesen bomba jó, szigorúan egyszer mindenkinek el kellene olvasnia, de többször már nem.

A túlvilági hatalmak által epileptikus látomásokba hajszolt ókeresztény remete alakja korábban igen népszerű, nagyon sokszor feldolgozott téma volt a képzőművészetben, Flaubert regényének megjelenése után pedig ismét volt egy nagyobb fellendülés. Annyira nem is nehéz megfejteni, hogy miért. Ugyanis ha végignézünk a középkor végétől mondjuk úgy nagyjából a 17. századig készült megkísértés témájú műveken, vagyis azoknak egy töredékén, mert van úgy kb. egymillió, könnyen támadhat az a benyomásunk, hogy a megkísértés aktusa régen nem egészen úgy zajlott, mint most, tehát mondjuk nem buja érzéki vágyakkal, anyagi javakkal és más hasonlókkal történt, hanem egyszerűen felvonult a Közel-Kelet, Afrika meg az egész Ószövetség összes nyomasztó apokrif szörnyetege és démona, majd szétcincálták az illetőt, akit éppen meg akartak kísérteni.

Ez abból a szempontból talán kevésbé célravezető, hogy a megkísértésben azért talán nem árt, ha van valami vonzó, máskülönben viszont ez a megközelítés tényleg nagyon menő és látványos.

Szóval Szent Antal története valójában mintha csak egy jó ürügy lett volna ahhoz (pár kivételtől eltekintve), hogy a művészek végre, egymást túllicitálva, minden gátlás nélkül a vászonra okádhassák az összes színpompás és lenyűgöző borzalmat, amit csak ki tudtak találni. Tényleg van itt minden, amivel egy ambiciózus remetének abban a régi világban feltétlenül szembe kellett nézni,

a fenyegető Tyúk tábornoktól a baseballütőt lóbáló mélytengeri repülő halon át egészen az ágyéka helyén még egy pluszfejet és nyelvpéniszt viselő, pikkelyes kék mackóig,

és még ki tudja, miféle iszonyatokig, amelyeket igazából nehéz allegóriaként értelmezni, de cserébe baromi jól néznek ki. Közös pont még, hogy mindegyik, de kivétel nélkül mindegyik képen olyan nagy hévvel rángatják szerencsétlen Szent Antal szakállát, esetleg azt a kevés haját, mintha ez a megkísértés elengedhetetlen feltétele volna.

Később azért valamennyit finomodott a téma ábrázolásmódja, a lidércnyomásos torzszülötteket pedig lassan cuki (jó, néha kicsit bizarr és ijesztő) fantázialények kezdték felváltani, akik mintha egy Beatrix Potter-meséből vagy a Fantasztikus labirintusból léptek volna elő, és akik már a szakállrángatástól is tartózkodtak: szárnyas majom, éneklő béka, táncoló kacsák (tojáshéjjal a fenekükön!) és más hasonlók, majdnem mindig valami fantasztikus, holdbéli tájon.

Majd egy különös, kegyelmi pillanatban valaki megnézte az értelmező szótárban a megkísértés szót, és

az erdei manókat végleg lecserélték helyes pasikra, egzotikus cirkuszi állatokra és kéjesen hempergőző pucér nőkre,

sőt az egyik képen mintha az a jókedvű idős úr maga Sigmund Freud lenne valami analízisben, amit már tényleg nehéz hová tenni.

Szomorú látni, hogy hosszú évszázadok alatt a megkísértés színvonala ennyit zuhant az ámokfutó csodaszörnyektől a közönséges pornográfiáig, de úgy fest, hogy ezzel valahogy együtt kell élnünk.