A Wire a brit punk első hullámával bukkant fel 1977-ben, de a zenekar radikális minimalizmusa, kompromisszummentes művészi hozzáállása, határtalan popérzékenysége és kielégíthetetlen kísérletező kedve (valamint ezek szikrázó kölcsönhatása) okán már a kezdet kezdetén kilógott a kortársak közül. ’77 és ’79 között született három nagylemezével a Wire megelőlegezte, majd csúcsra járatta a posztpunkot, megalkotta az elkövetkező évtizedek független gitárzenéjének formanyelvét, emellett pedig (és ez még fontosabb) mai füllel is érvényes, friss hangzású és semmi máshoz nem hasonlítható dalokat írt. Ugyanakkor persze jogos a kérdés, hogy mennyire lehet érdekes egy negyven éve működő (illetve többnyire működő) zenekar tizenhatodik (de ha az egész családfát nézzük, akkor inkább mondjuk az ötvenedik) nagylemeze. Pláne, hogy még csak nem is valami hosszan érlelt, jelentőségteljes visszatérésről van szó, hiszen az évtizedforduló óta ez már az ötödik album.
De a Silver/Lead második dala igen előzékenyen és elegánsan oszlat el minden kétséget. Hirtelen nem is tudnánk megmondani, mikor írt utoljára bárki ennyire jó számot ebből a generációból; legfeljebb talán a Damned vagy Julian Cope az előző évtized vége felé. A csodás Short Elevated Period sodró, motorikus tempója, puha, összefolyó gitárzúgása és mézédes énekdallamai tényleg a legnagyszerűbb formájában mutatják a zenekart; ugyan a többi dal öregesebb-komótosabb, és inkább a zenekar kezdetektől meglévő pszich-popos oldalát erősíti, azért erős és ihletett a produkció. Hatvan év feletti popzenészektől már aligha várható, hogy a század eleji izmusok legformabontóbb és legmeghökkentőbb törekvéseit öntsék másfél perces, szikáran zakatoló vagy teljesen elvarázsolt punk- és popdalokba, ahogy azt tették négy évtizeddel ezelőtt. Nem fontos lemez, tétje sincs már talán, de jó, hogy megszületett.
Pinkflag, 2017
