Voltak kalandos életű világutazók, és volt Lady Hester Stanhope, akinek még az is sikerült, hogy istennővé változzon. A bámulatos kalandornő portréjának első része következik.

Örök kedvencünket és honfitársunkat, Vámbéry Ármint, aki egy koldusszegény talmudista béna lábú fiából lett török dervis és műkedvelő nyelvészprofesszor, tényleg nehéz túlszárnyalni, de ha van (volt) még egyáltalán olyan világutazó, aki egy kicsit is meg tudja szorongatni, az alighanem Lady Hester Stanhope.

Ez a fejedelmi termetű és szikrázóan intelligens, minden szempontból bámulatos fiatal hölgy ugyanis Anglia miniszterelnökeként (jó, nem egészen, de nagyon hasonlóként) kezdte a 19. század elején, majd

Palmüra királynőjeként és egyúttal valamiféle obskúrus közel-keleti istennőként fejezte be páratlan karrierjét,

mondjuk akkor már nem volt annyira fiatal. A buggyos nadrágot, turbánt és az oldalán kardot viselő Lady Hesterhez még az olyan nagystílű figurák is csak hason csúszva folyamodtak audienciáért, mint Bashir emír, akiről elsősorban azt érdemes tudni, hogy előszeretettel égette ki tűzzel ellenlábasai szemét, illetve vágta le különféle nemi szerveiket; vagy olyanok, mint a Görögországban éppen gáláns homoszexuális kalandokba bonyolódó Lord Byron, aki állítólag a vízbe vetette magát, hogy minél előbb köszönthesse a hajón közeledő úrnőt.

Apja, Lord Stanhope, mint egy életre kelt ponyvakarakter, az english eccentric és az őrült feltaláló alakját egyaránt hiba nélkül hozta, és talán a szokatlan családi hátterének és neveltetésének is köszönhető, hogy Hester bakfiskorában kiválóan megtanult lovagolni és lőfegyverekkel bánni. Huszonévesen hagyta ott a szülői házat, és nagybátyja, William Pitt miniszterelnök bizalmasa, titkára és jobbkeze lett a Downing streeten, így részben ő látta el a nemzetvezetői feladatokat,

a rangos arisztokratákat és befolyásos politikusokat a tenyeréből etette.

Ki tudja, ilyen lenyűgöző képességekkel egy idő után talán valami hivatalos pozíciót is kaphatott volna, de nagybátyja váratlan halála után egészen másfele kanyarodott az élete.

Az angol kormány 1200 font éves járadékot utalt ki számára, ami éppen elég volt arra, hogy tekintélyes kíséretet, egy megbízható személyi orvost, valamint egy csinos, fiatal szeretőt szerezzen be magának, és nekivágjon a nagyvilágnak. Az eleinte céltalan kéjutazgatás akkor fordult komolyra, amikor 1813-ban végül Szíria földjére lépett; a borotvált hajú, hófehér bőrű, szemkápráztató férfiruhába öltözött és egy kisebb hadsereggel érkező Lady Stanhope tényleg úgy vonult be az országba, mint valami felékszerezett pogány bálvány, és a helyiek is nagyjából ekként fogadták, pedig Damaszkuszban akkoriban keresztény nőként fátyol nélkül megjelenni sem megszokott, sem ildomos nem volt, és gyakorlatilag felért az öngyilkossággal.

Ám végül, ha hihetünk a beszámolóknak, a lady belépője hibátlan dramaturgiával zajlott, és megjelenését előbb áhítatos, döbbent csend, majd hangos ováció fogadta a város utcáin. A csodálat egyébként kölcsönös volt, mivel Lady Hestert meg a Damaszkusztól nagyjából egyheti járóföldre található Palmüra fenséges romjai nyűgözték le mélységesen.

Nyilván ide sem mezítláb, szamárháton érkezett, hanem egy huszonkét tevéből álló karavánnal,

de a környéket uralmuk alatt tartó, félelmetes hírű beduin törzsek táborába már egyedül lovagolt be, hogy szabad utat kérjen magának és kíséretének. És valahol ezen a ponton vettek először (és nem utoljára) igen furcsa irányt az események: talán a nagy meleg, talán a por, talán a leginkább egy androgün sivatagi messiásnak kinéző nő szokatlan látványa és vakmerősége őrjítette meg teljesen a beduinokat, de arra jutottak, hogy Lady Ester Stanhope, Lord Stanhope lánya, az egykori nagytiszteletű angol miniszterelnök unokahúga nem más, mint Zenóbia, Palmüra harcos királynője.

És hát az érintettnek sem volt éppen ellenére a gondolat.

(A figyelemre méltó élettörténetet jövő héten folytatjuk.)