Vincze Ádám

Mondhatni, a Kissre kicsit rájár a rúd Magyarországon. Utolsó budapesti koncertjük pont a maszkos korszak eredeti felállásának újjáalakuló turnéja volt, amely világszerte irgalmatlan telt házakkal futott, csak Magyarországon voltak képesek az akkori promoterek úgy elfelejteni a reklámozást, hogy a Margitszigeti Stadionból a Petőfi Csarnok pár ezres szabadterére szorult a banda, erősen limitált látványelemekkel. Most pedig a Metallica stadionbeli koncertje után két héttel, tehát igazán nem túl szerencsés időpontban kapták meg a sportarénát, ami ennek megfelelően - nyilvánvalóan mágnásnak vagy elborult rajongónak kell lenni ahhoz, hogy valaki mindkét eseményre megvegye a nem túl olcsó jegyet - nem sokkal telt meg jobban a felénél.

Márciusban jelent meg a kísérleti könnyűzene legpatinásabb magyar képviselőjének, a Trottelnek a tizenegyedik albuma Embryo címmel, elektronikával bőven nyakon öntött, pszichedelikus zenével, az előzőekhez hasonlóan saját kiadásban. A zenekar alapító atyjával és basszusgitárosával, a kiadó egyszemélyes főnökével, Rupaszov Tamással ennek apropóján beszélgettünk.

A Magyarországra szinte már hazajáró angol rockzenekar, a New Model Army frontemberével, Justin Sullivannel múlt hétfőn este hétre volt megbeszélve az interjú, de fél órával korábban jött a telefon, hogy Sullivan épp az A38 backstage-ében alszik az egyik oda terített szőnyegen. Úgy látszik, jól kialudta magát, mert látszólag nemhogy a kétórás koncert nem fárasztotta le túlzottan, de azon sem húzta fel magát különösebben, amikor a turnémenedzser közölte: nincs meg a zenekari öltöző kulcsa. Mindössze annyit dünnyögött jellegzetes akcentussal, hogy classic, miközben jóindulatú mosollyal csóválta a fejét.

Mondhatjuk, hogy 2009 az úgynevezett szupergruppok éve is volt: az underground rockzenében legalábbis nagy dolgok történtek a neves zenészek alkalmi projektjeinek terepén.

Az Alice In Chains a Seattle-ből indult grunge alapcsapata volt a Nirvana, a Pearl Jam és a Soundgarden mellett. Kurt Cobain halálával a rövid életű stílus gyakorlatilag megszűnt könnyűzenei tényezőnek lenni - bár Amerikában most is nagyon jól mennek az olyan grunge-alapokon nyugvó, de sokkal inkább felhasználóbarát zenét játszó csapatok, mint például a Nickelback -, és sokáig egyedül a Pearl Jam volt aktív a fenti négy, meghatározó zenekar közül. Az Alice In Chainsről egykori énekese, Layne Staley 2002-es halála után kevesen gondolták, hogy valaha még színpadra fog állni, ám a zenekar egy William DuVall nevű énekessel visszatért, és idén új albumot is készített Black Gives Way To Blue címmel. Az Alice In Chains múlt pénteki, remekül sikerült budapesti koncertje előtt Sean Kinney dobossal (képünkön jobb szélen) beszélgettünk.

Jó kérdés, hogy vajon a Converge tagjainak áldás-e vagy átok, hogy annak idején, 2001-ben összehoztak egy Jane Doe című lemezt, ami azóta megkerülhetetlen hivatkozási alap minden poszthardcore-t és egyáltalán, a modern, huszonegyedik századi kemény zenét érintő diskurzusban. Hasonlóan meghatározó alkotásként egyedül talán a svéd Refused The Shape Of Punk To Come című örökbecsűje ugrik be, de az egyrészt még a múlt század kilencvenes éveiben készült, másrészt a Refused nem sokkal az album kiadása után feloszlott, a Converge viszont 2001 óta a harmadik lemezét adja ki, és mint azt borítékolhatjuk, illetve ebben az írásban látható is: az Axe To Fallnál sem fogják megállni a kritikusok, hogy ne emlegessék a Jane Doe-t akár rögtön az első mondatban.

Négy, sőt négy és fél koncertet végignézni egy nap komoly erőnlétet igényel, pláne akkor, ha három közülük úgy következik egymás után, hogy az embernek nagyjából annyi ideje van szusszanni egyet, amíg a Nagyszínpadtól átér a részben a boldogult Hammer-színpadból alakult MTV Headbangers Ball - Rock Színpadig. Ezen a vasárnapon mindazonáltal minden majdnem tökéletesen alakult - kivéve talán a félkoncertes értékkel bíró Offspringet, amibe mint egykori, kölyökkori MTV-kedvencbe csupán becsületből kellett belenézni, és legyen is elég róluk annyi, hogy igen, eljátszották a Self Esteemet -, úgyhogy a Sziget Fesztiválok történetébe ez a nap valószínűleg minden idők egyik legerősebbjeként vonul majd be - legalábbis rockszempontból mindenképpen.

A könnyűzenei színtéren az utóbbi évek egyik legnagyobb hazai sikertörténete egyértelműen az érdi Bakery stúdióé, amely egy házi felvételek készítésére szánt helyiségből lett ismert lemezstúdió, ahol egyaránt készülnek popprodukciók (például a Zanzibar vagy a No Thanx anyagai), illetve külföldi mércével mérve is kiváló hangzású rockfelvételek (egyebek közt az Isten Háta Mögött, a Blind Myself vagy a Subscribe utóbbi lemezei). Varga Zoltánnal, a stúdió tulajdonosával és producer-hangmérnökével az egykor pár négyzetméteres teremből ma már komoly komplexummá épült Bakeryben beszélgettünk, miközben a háttérben a Subscribe két gitárosa épp az MTV Icon-os fellépésükre készült egy Edda-dallal.

Az idei Szigeten metálfronton is (ahogyan az elektronikában) a kilencvenes évek lesznek terítéken: akár nagy visszatérőkről van szó, akár strapabíró túlélőkről, a húzónevek között feltűnően sok az igazán jelentőset még az előző évtizedben alkotó brigád. A múltidézés persze nem feltétlenül egyenlő a bágyadt nosztalgiázással.

Bármennyire azt gondolnánk, hogy az összeomlóban lévő lemezpiac miatt ismeretlen magyar zenekaroknak ma már esélyük nincs lemezszerződést kapni, pláne külföldön, ahol a mérce sokkal magasabb, mint itthon, a helyzet mégis az, hogy akadnak kivételek. Főleg a nagyközönség által kevésbé hallgatott műfajoknak vannak meg a saját, specifikus hálószoba-kiadói, amelyek ha nem is pumpálnak milliókat egy-egy lemezbe, mégis képesek arra, hogy az arra fogékony közönséghez, illetve a kompetens médiához eljuttassák az anyagot. Vincze Ádám

Nem sok közös van ebben a két lemezben azon kívül, hogy mindkét formáció magyar (egész pontosan budapesti), mindkét anyag idén tavasszal jelent meg, és mindkettő csattanós válasz azoknak, akik folyamatosan a magyar könnyűzene sírját ásnák.