THEM CROOKED VULTURES: THEM CROOKED VULTURES Talán a Them Crooked Vultures lemeze esélyes az itt kivesézett anyagok közül a legnagyobb eladott példányszámra, hiszen nem mindennapi hírértékkel bír a tény, hogy a Queens Of The Stone Age főnökeként irgalmatlan rocksztárrá avanzsálódott Josh Homme, továbbá Dave Grohl, a valamikori Nirvana-dobos - aki az elmúlt tizenöt évet ugyan a Foo Fighters gitáros-énekeseként töltötte, de a Them Crooked Vultures kedvéért visszaült a dobszerkó mögé - és a Led Zeppelin hajdani szürke eminenciása, a mára karakteres arcú öregemberré érett John Paul Jones basszusgitáros közös zenekart alapított. A trió, kiegészülve Alain Johannesszel (aki a QOTSA turnéiról, esetleg az ősgrunge Eleven gitárosaként lehet ismerős a beavatottaknak) már koncertezgetett is elég rendesen (a tévében is leadott, illetőleg netre is kikerült Reading fesztiválos felvételen szabályosan mészárolnak), de az igazi erejét lemezen kellene megmutatnia. Ami viszont nem jön össze hiánytalanul: hiába indul kiválóan az anyag a Jesus Lizardba oltott Queens Of The Stone Age-hez hasonlítható No One Loves Me And Neither Do I-jal, és hiába vannak még ígéretes tételek a végére sajnálatosan megfáradó albumon (Mind Eraser, No Chaser; Dead End Friends), azért mégsem annyira tökéletes ez az összességében egy kicsit zajosabb, ugyanakkor egyúttal sajnálatosan enerváltabb QOTSA-ra emlékeztető lemez, mint amennyire az illusztris névsor alapján várta volna az ember.(Sony, 2009) *** és fél
SHRINEBUILDER: SHRINEBUILDER A Shrinebuilder jóval ismeretlenebb arcokból áll, mint a Vultures, ugyanakkor az, aki jobban beleásta magát az underground metálba, komolyan a szívéhez kaphat a zenekart alkotó négy zenész nevét olvasva. Először is itt van (a Saint Vitusból, az Obsessedből, továbbá a Spirit Caravanból és a Hidden Handből ismerhető) Scott "Wino" Weinrich gitáros-énekes, akit minden doom/stoner hívő csak Szent Winóként tisztel, aztán Scott Kelly, a Neurosis főnöke, Dale Crover, a Melvins dobosa és Al Cisneros basszusgitáros, aki többek közt a Sleepben és az Omban is érdekelt. A Shrinebuilder zenei világában jórészt Szent Wino a domináns: ezek a lehangolt, lassú, vonszolós, rosszindulatúbban fogalmazva újrahasznosított Black Sabbath-os témák, amelyeket itt penget Kellyvel az oldalán, akármelyik Spirit Caravan- vagy Hidden Hand-lemezre felkerülhettek volna, és még az sem zavarja meg ezt az érzést, hogy Scott Kelly azért nemcsak a húros hangszereket nyűvi, hanem időnként énekel is, azon a jellegzetes, megkeseredett énekhangon, amelyet a Neurosisban is használ. Persze Dale Croverről sem lehet elégszer ódákat zengeni - elementáris játéka és hangzása azonnal felismerhető. Ami viszont sokkal fontosabb: sikerült a zenészeknek úgy megtölteniük tartalommal ezt a viszonylag hosszú, sok hallgatást igénylő, valahol mégis barátságos és hívogató anyagot, hogy még úgy sem fordulnak unalomba a Shrinebuilder-dalok, hogy egyrészt a legrövidebb is majd' hatperces (a leghosszabb meg tíz), másrészt az ember tökéletesen tudatában van annak, hogy semmi újat nem hallhat itt, csupán egy újabb főhajtásnak lehet tanúja a doomzenei örökség előtt. Ilyesminek viszont tökéletes a lemez minden momentuma: rögtön a nyitó Solar Benediction kiváló azzal a jellegzetesen szomorkás Wino-témával és hanggal (majd később a Kelly éneke miatt beérkező enyhe Neurosis-ízzel), és a színvonal egy cseppet sem csökken a továbbiakban sem.(Neurot, 2009) *****
THE COMPANY BAND: THE COMPANY BAND A The Company Band leghatásosabb fegyvere, egyben talán legismertebb arca az énekes Neil Fallon, aki a Clutch soraiban vált legendává, de mellette azért ebben a csapatban is ott tevékenykedik néhány titkos ász: egyrészt a Fu Manchu basszusgitárosa, Brad Davis, az igazi nagyágyú viszont James Rota, egy tökéletesen underground stonerhérosz, a Fireball Ministry énekes/gitárosa, aki itt ugyan az énektémákat teljesen rábízta Fallonra, a dalírásban viszont a Fireball Ministry lemezeit ismerve jócskán egyeduralmat élvezhetett. Itt ugyanis a Fireball-féle, jó értelemben vett slágeres rockzene találkozik azzal a rekedtes, mélyről feltörő, szívszorító dallamokra képes, bluesos énekhanggal, ami világhírűvé tette a Clutchot, és ez a párosítás egyszerűen verhetetlen: a még az újkori, lazább, kevésbé matekozós Clutch-lemezeknél is jóval könnyedebb megközelítésű, kedélyesen lötyögő kettő-négyekre épített, mégis húzós dalokra akkora énektémákat, refréneket hoz Fallon, amilyeneket az anyazenekarában a Robot Hive/Exodus óta nem hallhattunk tőle. Potenciális slágert varázsol minden egyes dalból, és így képtelenség akár egy számot is kiemelni a tíz közül. Azaz egyet mégiscsak muszáj, mert akit még a Who Else But Us? refrénjéből áradó őserő sem érint meg egyáltalán, az messzire kerülje el nemcsak ezt az albumot, hanem magát a rock and roll műfajt is - a többiek pedig lesznek szívesek lefáradni a boltba, hogy megvásárolják a tavalyi év egyik legjobb lemezét. (Venture Capital Records, 2009) *****
