Léggömbök sorsa - Justin Sullivan - New Model Army

  • Vincze Ádám
  • 2010. március 11.

Film

A Magyarországra szinte már hazajáró angol rockzenekar, a New Model Army frontemberével, Justin Sullivannel múlt hétfőn este hétre volt megbeszélve az interjú, de fél órával korábban jött a telefon, hogy Sullivan épp az A38 backstage-ében alszik az egyik oda terített szőnyegen. Úgy látszik, jól kialudta magát, mert látszólag nemhogy a kétórás koncert nem fárasztotta le túlzottan, de azon sem húzta fel magát különösebben, amikor a turnémenedzser közölte: nincs meg a zenekari öltöző kulcsa. Mindössze annyit dünnyögött jellegzetes akcentussal, hogy classic, miközben jóindulatú mosollyal csóválta a fejét.

A Magyarországra szinte már hazajáró angol rockzenekar, a New Model Army frontemberével, Justin Sullivannel múlt hétfőn este hétre volt megbeszélve az interjú, de fél órával korábban jött a telefon, hogy Sullivan épp az A38 backstage-ében alszik az egyik oda terített szőnyegen. Úgy látszik, jól kialudta magát, mert látszólag nemhogy a kétórás koncert nem fárasztotta le túlzottan, de azon sem húzta fel magát különösebben, amikor a turnémenedzser közölte: nincs meg a zenekari öltöző kulcsa. Mindössze annyit dünnyögött jellegzetes akcentussal, hogy classic, miközben jóindulatú mosollyal csóválta a fejét.

*

Magyar Narancs: Van valami fontos cuccotok odabenn?

Justin Sullivan: Nem tudom, és most már nem is érdekel (nevet).

MN: Úgy volt, hogy a koncert előtt interjúzunk, de a sajtós srác fél hétkor azzal hívott, hogy lefeküdtél aludni, és beszélgessünk inkább utána. Minden koncert előtt sziesztázol, vagy csak egyszerűen fáradt voltál?

JS: Csak ledőltem húsz percre oda (a sarokba mutat). Fáradt voltam, tudod, ez egy hosszú turné, gyakorlatilag hat hétig fog tartani, és már most kivagyok kicsit.

MN: Ez hány koncertet jelent?

JS: Harminchetet. A ma esti volt a tizenharmadik vagy a tizennegyedik. Fárasztó és sokszor unalmas. Igyekszünk persze elfoglalni magunkat, hozunk egy rahedli könyvet például, de akkor is kiszívja az ember erejét.

MN: Tudom, hogy közel áll hozzád Magyarország.

JS: Valóban. Nagyon fiatalon voltam itt először, és mindig jó visszatérni. Természetesen nem tudok túl sokat Magyarországról, de számomra Budapest igazi rockváros. Szeretem Prágát is, de Prága inkább dzsesszvárosnak tűnik nekem, míg Lengyelország és Magyarország igazi rockhely.

MN: Térjünk rá kicsit az új lemezre, a Today Is A Good Dayre: jóval keményebben szól, mint az eggyel korábbi High.

JS: Valóban. Engem egyébként kicsit a 93-as The Love Of Hopeless Causesra emlékeztet. Tudod, túl vagyunk több mint tíz lemezen, és bizonyára te is észrevetted, hogy mindegyik egy kicsit más. A Today Is A Good Day valóban rockosabb lett, mint mondjuk a High, de a következő anyag nyilván megint más lesz egy kicsit. Arra törekszünk, hogy soha ne írjuk meg ugyanazt a dalt kétszer.

MN: A címe az amerikai bankcsődre utal, ugye?

JS: Igen. Élveztük azt a napot, nagyon jó volt látni, ahogy a teljes Wall Street összeomlik. A bankárok, illetve a tőzsde emberei folyamatosan azt hangoztatják, hogy mennyire okosak. Most láthattuk, mennyire nem azok.

MN: Ugyanakkor a válság a kisembereket is érintette, sokan elvesztették az egész vagyonukat.

JS: Igen, de azt vedd észre, hogy ez nem igazi pénz, gyakorlatilag virtuális pénzről, értékpapírokról beszélünk. A kapitalizmus pedig ezeknek a papíroknak a halmazán nyugszik, és ez nem más, mint egy felfújt léggömb. A léggömböknek pedig az a sorsuk, hogy kipukkadnak. Ki kell, hogy pukkadjanak, ez a folyamat elengedhetetlen része. A lecke, amit ebből megtanultunk, hogy a pénzemberek mégsem annyira ravaszak, amennyire hinni szeretnék magukat.

MN: Tavaly nyáron Dean White billentyűs-gitárossal ketten turnéztatok.

JS: Igen, nálatok is felléptünk egy fesztiválon (a Fekete Zajon - V. Á.), és még fogunk is hasonlót csinálni, mert nagyon élveztem.

MN: Hogy jött ez az ötlet?

JS: Úgy, hogy tök egyszerű megcsinálni. A tavalyi túra úgy nézett ki, hogy Dean és én bevágtuk magunkat az autómba, elindultunk Angliából, és gyakorlatilag ennyi. Imádtam. Nem nagyon izgat ez az egész rock 'n' roll gépezet, nem akarok turnébuszban ücsörgő, MTV-n pózoló rocksztárt játszani, sokkal jobban élvezem, ha közel kerülök az emberekhez, és az ilyen koncertekben pont ez a pláne. Egyszerűbbek, könnyebben megvalósíthatóak, ugyanakkor jóval hatásosabbak.

MN: Harmincéves lesz a zenekar idén. Megünneplitek?

JS: Igen, lesz egy speciális turné, különleges programmal, amely rengeteg dalt fog tartalmazni egészen a kezdetektől fogva. Még az is lehet, hogy kétestés bulik lesznek.

MN: Mi volt a legjobb dolog ebben a harminc évben?

JS: Jézusom! (Fogja a fejét.) Nem tudnék egyetlen konkrét élményt sem mondani, annyira sok volt. Ráadásul egy csomó mindent el is felejtettem már.

MN: És a legrosszabb?

JS: Na, erre viszont emlékszem. Németországban játszottunk egy irgalmatlan nagy fesztiválon, talán nyolcvanezer ember előtt, és teljesen elment a hangom. Pont úgy éreztem magam, mint a bibliai Sámson, miután levágták a haját, és ezzel elvesztette az erejét:a koncertet lejátszottuk ugyan, de rettenetes érzés volt, gyűlöltem.

MN: Mennyire volt nehéz továbbvinni a zenekart, amikor az egyik alapító tag, Robert Heaton dobos, dalszerző kiszállt, majd pár évvel később meghalt rákban?

JS: Meg fogsz lepődni, de nem különösebben, ugyanis Robert nem a betegsége miatt hagyta el a zenekart, hanem már korábban megállapodtunk, hogy kiszáll, mert más elképzeléseink voltak zeneileg. A 98-as Strange Brotherhood lemezt még vele írtam, és ez a lemez egy négy évig tartó szenvedés végére tett pontot, mert már akkor teljesen máshogy gondolkodtunk. Utána szállt ki, és 2004-ben halt meg, ami természetesen óriási veszteség, mert egy csodálatos zenész volt, de akkor már rég nem játszottunk együtt. Tavaly elvesztettük az egyik menedzserünket, Tommyt, akivel gyakorlatilag a nyolcvanas évek óta együtt dolgoztunk: ez a helyzet sokkal durvább volt. De természetesen emiatt sem fordult meg a fejemben soha, hogy ne folytatnánk tovább.

MN: Emlékszel még az első próbára és az első koncertre?

JS: Persze, nagyszerű dolog volt először zenélni. De például ma este pont ugyanezt az eksztázist éreztem. A zene gyönyörű dolog, igazi varázslat, körülbelül ennek az egy dolognak van értelme egyáltalán a világon. Fura egyébként, mert a dalokat ugyebár szét tudod bontani alkotóelemeire - ilyen akkord, olyan tempó, amolyan basszustéma -, de amikor az egész összeáll, mégis varázslatos.

MN:És melyik New Model Army-lemezre vagy a legbüszkébb?

JS: Inkább dalokat szeretek, különböző anyagokról. Mostanában épp a Dawn a legkedvesebb a High lemezről, de ez mindig változik.

MN: Melyik volt az első zenekar, ami inspirált?

JS: A The Who. Tízévesen hallottam az első lemezüket, a My Generationt, aminek a végén van egy hosszú dobszóló meg egy csomó gitárgerjesztés, és akkor azt gondoltam, hogy soha nem hallottam ennyire izgalmasat.

MN: És a Tommy?

JS: Mindenki ezt kérdezi, de érdekes, hogy a Quadrophenia sokkal nagyobb kedvencem, mint a Tommy. Azt az albumot annyira szeretem, hogy ha most megkérdeznéd, melyik a legkedvesebb rocklemezem, a Quadropheniát mondanám.

MN: Követed még az új zenei trendeket?

JS: Mondhatjuk. Mindig kell új inspiráció. Az új kedvencem egyébként a New York Alcoholic Anxiety Attack nevű csapat. Bradfordiak, akárcsak én, és baromi érdekes pszichedelikus garázszenét játszanak, ami ugyanakkor nagyon slágeres is. Olyan, mintha a Queens Of The Stone Age-et kereszteznéd a T. Rexszel. De egy csomó folkzenét is hallgatok, főleg amerikait.

MN: Néhány éve egy angol metálzenekar, a This Is Menace lemezén is feltűntél.

JS: Átküldtek két dalt, kiválasztottam az egyiket, megírtam a szövegem, és felénekeltem, kábé ennyi volt. Szeretem az ilyet. Tudod, a New Model Army nem kimondott metálzenekar, én viszont zeneileg teljesen mindenevő vagyok, és a reggae- meg a folklemezeim között bizony van néhány metálalbum is.

MN: Ha már itt tartunk: ahhoz a Sepultura-féle The Hunt-átirathoz mit szóltál anno?

JS: Nagyon király lett. Érdekes, hogy például az énekdallamokon nem sokat változtattak. Azt nyilván tudod, hogy Andy Wallace volt a producerük, akivel mi is dolgoztunk korábban, és ő mesélte, hogy egyáltalán nem volt tervbe véve, hogy a Chaos A.D.-re felkerül a The Hunt. A sepulturás srácok csak nekiálltak hülyéskedni a stúdióban néhány feldolgozással, és ez a dal annyira jól megszólalt a kezük alatt, hogy Andy rávette őket, hogy tegyék fel a lemezre.

MN: Ma melyik zenekartól hallanál legszívesebben egy New Model Army-feldolgozást?

JS: A Queens Of The Stone Age-től, egyértelműen. Esetleg Aretha Franklintől. Vagy mondjuk a Queens Of The Stone Age-től, Aretha Franklin énekével.

MN: Melyik dalt?

JS: Na, ez megint jó kérdés. (Nagyon hosszan gondolkodik.) Tudod mit, tök mindegy! Ez a felállás bármelyik dalt baromi jól játszaná.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.