Nincs irigylésre méltó helyzetben a Korn mellett a nu-metal másik alapzenekaraként tisztelt sacramentói Deftones, hiszen több mint másfél éve elvesztették a basszusgitárosukat, Chi Chenget, aki egy autóbaleset következtében fekszik azóta is kórházban. A Deftones ezért beugró zenésszel, Sergio Vegával, az egykori Quicksand tagjával - emlékszik még valaki erre a közel zseniális poszt-hardcore zenekarra? - vette fel a Diamond Eyest, miután a Cheng balesete után érthető okokból megrogyott csapat a vele készített, Eros munkacímű albumot, amelynek 2009 tavaszán kellett volna megjelennie, egyszerűen elsüllyesztette a fiókba, és nekiállt új dalokat írni.
Ezek a szomorú előzményei tehát a Diamond Eyes dalainak, és tagadhatatlan, hogy a zenekar hangulata erősen érződik az új témákon. A két klipnóta, a lemezt nyitó címadó és a közepére rejtett Rocket Skates természetesen a gorombább vonalról jött, és azonnal hat mindkettő - az utóbbi évek tipikus Deftones-taktikája egyébként, hogy a lemezekről mindig a rockosabb témákkal etetik be az embereket először, még akkor is, ha az albumot összességében nézve nem ezek jellemzik igazán -, hangzásuknak pedig fontos alapja lett, hogy Stephen Carpenter gitáros a Diamond Eyes-on már használja a Meshuggah-tól lízingelt nyolchúros gitárt, ami majdnem egy oktávval szól mélyebben, mint egy normálhangolásban lévő elektromos gitár: mintha egy betorzított basszusgitárt hallanánk. Szintén rockosabb hangvételű, de borultabb a You've Seen A Butcher, a vadul induló, majd simulékony poprefrénbe váltó Royal és a fura, glisszandós basszustémával kezdődő, majd a refrénnél a 2000-es White Pony legnagyobb pillanataira emlékeztető Prince, az anyag többi dala pedig a kevésbé egyértelmű kategóriába tartozik, amelyekre főleg Chino Moreno énekes new wave hatású dolgai nyomták rá a bélyegüket. A 976-Evil olyan, mint egy metálosított The Cure-dal, a Beauty School pedig majdnem ugyanaz, csak metál nélkül, ahol csak a refrénnél jelenik meg a reverbbel és delayjel gondosan nyakon öntött akusztikus pengetés alatt a torzított gitár. A legszebb az egészben az, hogy minden dal kiválóan sikerült - főleg refrénekből óriásiakat hoztak össze -, és bármennyire eklektikusnak tűnik is a Diamond Eyes a fenti leírás alapján, koherens anyag született, amely egyrészt színvonalban végképp messze maga mögött hagyja a stílus összes próbálkozóját, másrészt tökéletesen reprezentálja a kríziséből épp magát összeszedő Deftones erejét.
Warner/Magneoton, 2010
