Koncert - Nem vénember - A Kiss Budapesten

  • Vincze Ádám
  • 2010. június 3.

Zene

Mondhatni, a Kissre kicsit rájár a rúd Magyarországon. Utolsó budapesti koncertjük pont a maszkos korszak eredeti felállásának újjáalakuló turnéja volt, amely világszerte irgalmatlan telt házakkal futott, csak Magyarországon voltak képesek az akkori promoterek úgy elfelejteni a reklámozást, hogy a Margitszigeti Stadionból a Petőfi Csarnok pár ezres szabadterére szorult a banda, erősen limitált látványelemekkel. Most pedig a Metallica stadionbeli koncertje után két héttel, tehát igazán nem túl szerencsés időpontban kapták meg a sportarénát, ami ennek megfelelően - nyilvánvalóan mágnásnak vagy elborult rajongónak kell lenni ahhoz, hogy valaki mindkét eseményre megvegye a nem túl olcsó jegyet - nem sokkal telt meg jobban a felénél.

Mondhatni, a Kissre kicsit rájár a rúd Magyarországon. Utolsó budapesti koncertjük pont a maszkos korszak eredeti felállásának újjáalakuló turnéja volt, amely világszerte irgalmatlan telt házakkal futott, csak Magyarországon voltak képesek az akkori promoterek úgy elfelejteni a reklámozást, hogy a Margitszigeti Stadionból a Petőfi Csarnok pár ezres szabadterére szorult a banda, erősen limitált látványelemekkel. Most pedig a Metallica stadionbeli koncertje után két héttel, tehát igazán nem túl szerencsés időpontban kapták meg a sportarénát, ami ennek megfelelően - nyilvánvalóan mágnásnak vagy elborult rajongónak kell lenni ahhoz, hogy valaki mindkét eseményre megvegye a nem túl olcsó jegyet - nem sokkal telt meg jobban a felénél.

Ez a Kiss persze nem az a zenekar, amely 1997-ben nálunk járt, hiszen az akkori, Peter Criss dobos és Ace Frehley gitáros fémjelezte felállásból, amely a hetvenes évekbeli klasszikus lemezeket (Destroyer, Love Gun, Dynasty és társaik) készítette, és amely a 96-os újjáalakulás után sem húzta sokáig, már csak a két főnök, a magyar származású Gene Simmons basszusgitáros-énekes és Paul Stanley gitáros-énekes maradt meg, akik gyakorlatilag a zenekar motorjának számítanak a kezdetek óta. Melléjük sorakozott fel Eric Singer dobos, aki a kilencvenes években már tagja volt a zenekarnak, és Tommy Thayer gitáros - mindketten elődeik, azaz Criss és Frehley klasszikussá nemesedett maszkjában játszva. Ez is azt jelzi, hogy a Kiss készít ugyan lemezeket - a legutóbbi Sonic Boom egész királyul sikerült -, de azt ők is érzik, hogy annak idején a megjelenésük miatt lettek a tinédzserek közt kultzenekar, és nem az egyébként teljesen rendben lévő, de kőegyszerű rockdalaik végett.

Jelen turné a Sonic Boom Over Europe fedőnév ellenére sem arról szólt, hogy az új lemez kevéssé ismert dalait erőltetnék le a rajongók torkán (akik közül egyébként sokan a sportaréna parkolójában rakták fel magukra valamelyik Kiss-tag maszkját, és így lehetett újfent meggyőződni arról, hogy a Farkas Bertalan-bajusz, rövid haj, sörhas kombóval súlyosbítva mennyire hülyén néz ki egy Paul Stanley-smink). Konkrétan három dal hangzott el a Sonicról: a teátrális, a kivetítőn vicces animációs filmmel kísért bevonulás után rögtön a nyitó Modern Day Delilah, aminek a húzását szépen elrejtette az akkor még beálló, erőtlen dobozhangzás, aztán kicsit később a Say Yeah című egyszerűség (aminek még az is kitalálhatja a refrénjét, aki egyáltalán nem ismeri a zenekart), meg még az I'm An Animal és slussz. A többi tömény nosztalgia, főszerepben persze főleg a korai lemezek slágereivel (Deuce, Cold Gin, Calling Dr. Love, Firehouse), de kedves meglepetésként előszedték a Crazy, Crazy Nightsot is, amit utoljára talán a Rákóczi-szabadságharc idején játszottak.

Ugyan a Kiss háromszor járt Magyarországon, de az igazi látványelemeiket csak most tudták teljes egészükben bevetni. Itt a rendes turnészínpadot állították fel, tehát mindent láthattunk, amit már 1997-ben, a Petőfi Csarnokban is kellett volna: egyrészt brutális (kicsit a Rammsteinénál azért szerényebb) pirotechnikát, aztán levegőbe emelkedő dobcuccot, tűzfújást és vérköpködést Simmonstól, hangfalerdőnek álcázott kivetítőfalat a zenészek mögött, konfettiszórást és a Stanley-féle emblematikus gitártörést. Természetesen a két főnök "megreptetése" is megvolt: előbb Simmonst rántották fel egy drótkötélen a világításhíd magasságában elhelyezett mikrofonállványhoz, hogy ott az I Love It Loud előtt ékes magyar nyelven előadja az Az a szép... kezdetű magánszámát, amely azzal együtt is a koncert egyik legkedvesebb pillanata volt, hogy pont úgy hangzott, mintha a nagypapa a családi ebédet követően kicsit becsiccsentve nótázna egyet, másodjára pedig Stanley röppent át a keverő fölött elhelyezett miniszínpadra a klasszikus diszkósláger (I Was Made For Lovin' You) erejéig. Ez a mutatvány persze rendes telt háznál sokkal jobban nézett volna ki: így csak egy igen vékonyka emberkaréj vette körbe az ufószerűen forgó kis alkotmányt, ami, valljuk be, elég rosszul vette ki magát.

Stanley excentrikus viselkedése egyébként egyetlenegy negatívuma volt a koncertnek: amíg Simmons jóságos Drakulaként, ironikus tekintettel kacsingatott ki a maszkja alól, addig Stanley nem tudta hanyagolni a közönségénekeltetős próbálkozásait, amelyek, főleg a koncert elején, nagyon megtörték a lendületet: az átlagosan három-négy perces dalok között rendszeresen percekig abriktolta a közönséget azzal, hogy jól érzitek-e magatokat, meg hogy kiabáljatok valamit, hadd lássam, hogy örültök-e és hasonlók, miközben Simmons a színpadról eltűnve vagy az aznapi bevételt számolta meg, vagy rácuppant egy oxigénpalackra - és ez főleg akkor vált kínossá, amikor a rajongók nemcsak a Led Zeppelintől egy szál gitárral elővezetett Whola Lotta Love-ot nem ismerték fel, és támadt kínos csönd a refrénnél, hanem még a Black Diamond akusztikusan eljátszott elejét sem. Utóbbit egyébként aztán - immár a teljes zenekarral - végigjátszották, és nekem ott esett le, hogy nemcsak a dalt éneklő Eric Singernek van nagyon bitang rockhangja, de a gitáros Tommy Thayer is kiválóan énekel. A Stanley által jórészt elbohóckodott I Was Made... vokáljai, de még az utolsó előtti God Gave Rock'n Roll To You II kimondottan nehéz énektémái is lemezminőségben szóltak. Ha pedig azt vesszük, hogy Simmons már elmúlt hatvan és Stanley is a hatodik ikszet karcolja (a maga ötven évével Tommy Thayer szinte kisfiúnak számít ebben a csapatban), akkor egyenesen bámulatos, hogy a zenekar ilyen hibátlanul és ennyi energiával képes végignyomni egy monstre turné sokadik állomását. Ennek fényében nemcsak Stanley dalok közti erőlködését tudom nekik elnézni, de még azt is, hogy se a God Of Thundert, se a Struttert nem játszották.

Papp László Budapest Sportaréna, május 28.

Figyelmébe ajánljuk

Céltalan poroszkálás

A két fivér, Lee (Will Poulter) és Julius (Jacob Elordi) ígéretet tesznek egymásnak: miután leszereltek a koreai háborús szolgálatból, a veteránnyugdíjukból házat vesznek maguknak Kalifornia dinamikusan növekvő elővárosainak egyikében.

Autósmozi

  • - turcsányi -

Vannak a modern amerikai mitológiának Európából nézvést érthető és kevésbé érthető aktorai és momentumai. Mindet egyben testesíti meg a Magyarországon valamikor a nyolcvanas években futó Hazárd megye lordjai című, s az Egyesült Államokan 1979 és 1985 között 146 részt megérő televíziós „kalandsorozat”, amely ráadásul még legalább három mozifilmet is fialt a tengerentúli közönség legnagyobb örömére, s Európa kisebb furcsálkodására.

Húsban, szőrben

Mi maradt élő a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programból? Nem túl hosszú a sor. A Tudásközpont és a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. kulturális intézményei: a Zsolnay Negyed és a Kodály Központ, és a Zsolnay Negyedben az eleve kiállítótérnek épült m21 Galéria, amelynek mérete tekintélyes, minősége pedig európai színvonalú.

Rémek és rémültek

Konkrét évszám nem hangzik el az előadásban, annyi azonban igen, hogy negyven évvel vagyunk a háború után. A rendszerbontás, rendszerváltás szavak is a nyolcvanas éveket idézik. (Meg egyre inkább a jelent.)

Az igazságnak kín ez a kor

A családregény szó hallatán rendre vaskos kötetekre gondolunk, táblázatokra a nemzedékek fejben tartásához, eszünkbe juthat a Száz év magány utolsó utáni oldalán a kismillió Buendía szisztematikus elrendezése is.

Kultúrnemzet

„A nemzetgazdasági miniszter úr, Varga Mihály 900 millió forintot biztosított ennek az épületnek a felújítására – nyilván jó összeköttetésének köszönhetően. Lám, egy nemzeti kormányban még a pénzügyminiszter is úgy gondolja, hogy a kultúra nemcsak egy sor a magyar költségvetésben, hanem erőforrás, amelynek az ország sikereit köszönhetjük.”