Sziget - Maximális dózisban - Danko Jones, Faith No More, Life Of Agony

  • Vincze Ádám
  • 2009.08.27 00:00

Zene

Négy, sőt négy és fél koncertet végignézni egy nap komoly erőnlétet igényel, pláne akkor, ha három közülük úgy következik egymás után, hogy az embernek nagyjából annyi ideje van szusszanni egyet, amíg a Nagyszínpadtól átér a részben a boldogult Hammer-színpadból alakult MTV Headbangers Ball - Rock Színpadig. Ezen a vasárnapon mindazonáltal minden majdnem tökéletesen alakult - kivéve talán a félkoncertes értékkel bíró Offspringet, amibe mint egykori, kölyökkori MTV-kedvencbe csupán becsületből kellett belenézni, és legyen is elég róluk annyi, hogy igen, eljátszották a Self Esteemet -, úgyhogy a Sziget Fesztiválok történetébe ez a nap valószínűleg minden idők egyik legerősebbjeként vonul majd be - legalábbis rockszempontból mindenképpen.

Négy, sőt négy és fél koncertet végignézni egy nap komoly erőnlétet igényel, pláne akkor, ha három közülük úgy következik egymás után, hogy az embernek nagyjából annyi ideje van szusszanni egyet, amíg a Nagyszínpadtól átér a részben a boldogult Hammer-színpadból alakult MTV Headbangers Ball - Rock Színpadig. Ezen a vasárnapon mindazonáltal minden majdnem tökéletesen alakult - kivéve talán a félkoncertes értékkel bíró Offspringet, amibe mint egykori, kölyökkori MTV-kedvencbe csupán becsületből kellett belenézni, és legyen is elég róluk annyi, hogy igen, eljátszották a Self Esteemet -, úgyhogy a Sziget Fesztiválok történetébe ez a nap valószínűleg minden idők egyik legerősebbjeként vonul majd be - legalábbis rockszempontból mindenképpen.

*

Danko Jones és hasonnevű zenekara tavaly még a Wan2 Színpad főattrakciójaként lépett fel, idén pedig megnyerték a délután fél ötös sávot a Nagyszínpadon, amit az excentrikus frontember ötperces monológgal nyugtázott, amiben azon kívül, hogy végre az őket megillető helyre kerültek (hatásszünet, cinkos vigyor, messziről lehet látni, hogy összefutnak a fején a ráncok), azt is kifejtette, hogy akkor érezné magát legkirályabbul, ha a Nagyszínpad előtti összes néző a nevét mutató pólóban lenne. A koncertet még akkor is eladta, ha előzőleg egy pörgős, délutáni fesztiválfellépéshez szabott szettet vártam, hiszen Danko annyira szórakoztató frontember, mintha a fél Holló Színház bújt volna egy rock 'n' roll énekes (és gitáros) bőrébe: még azt a koncertklisét is viccesen tudta felvezetni, amikor a frontember úgy csinál, mintha tényleg kíváncsi lenne arra, hogy a kettéosztott közönség melyik oldala ordít hangosabban, és minden narcisztikus hajlama ellenére is (valaki menjen már oda szólni a sárga sátornál az arcoknak, hogy a dj kavarása helyett inkább nézzenek meg minket! - dörögte két dal között) imádnivaló figura. A sok duma között azért zenéltek is, és a Danko Jones besztofja a maga fakocka-egyszerűségű gitározásaival és kettő-négyeivel még mindig tökéletes (nekem egyébként egy AC/DC-be oltott Helmet jutott eszembe a szaggatott gitárriffek hallatán, a frontemberről pedig egy huncut, félvér James Hetfield: nemcsak a hangszer jellegzetes formája stimmel, de a mikrofonállványra görnyedt éneklés is). Befejezésül az elmaradhatatlan, halott rockhősöknek dedikált Mountain jött, amelynek a végére trükkösen odahegesztették a honfitárs Rush YYZ-jének riffjét is.

A Faith No More-ról is lehetett tudni, egyrészt a pár nappal korábbi osztrák fellépésnek, másrészt a Download-fesztiválos webcastnek köszönhetően, hogy jó formában van, de Mike Pattonék még az előzetes várakozást is képesek voltak megfejelni egy olyan kiváló koncerttel, ami gyanúm szerint az év végi összesítéskor erőteljesen dobogóközelben fog végezni sokaknál. Egyfelől maga a tény, hogy a Faith No More volt az a zenekar, amiről senki nem gondolta volna, hogy valaha is összeáll még egyszer, már önmagában eufóriára adhatott volna okot, másfelől a Sziget tradícióit meghazudtolva kimondottan jó hangzással lehetett élvezni a műsort, ráadásul ott volt a csaknem tökéletesen felépített műsor, aminek hallatán sokadjára is muszáj volt leesnie az állnak, hogy a Faith No More mennyire könnyedén és görcsmentesen ugrál a stílusok között: mondjuk a Cuckoo For Caca üvöltésekre és gitárszaggatásra épülő, három és fél perces mészárlása után eljátssza a védjeggyé vált Commodores-tinglitanglit, az Easyt úgy, hogy egy pillanatig sem tűnnek erőltetettnek a hangulati váltások. És persze itt volt Mike Patton, aki képtelen megöregedni - nem úgy, mint a zenekar többi tagja: Billy Gould joviális budapesti taxisofőrre emlékeztetett, John Hudson és az egyébként kiválóan vokálozó Roddy Bottum pedig gimnáziumi matek-fizika szakos tanárra hajazott -, és aki még mindig tökéletesen énekel el mindent, és továbbra is olyan, mint valami hiperaktív óvodás: felhúzza a fejére a színpadra dobott piros bugyit, és abban énekli a Midlife Crisist (egy biztonsági ember nyakában ülve), miközben a tömeggel jattol a középső folyosóban és a fotósárokban; széttöri és a közönségbe dobja a mikrofonját; teátrálisan kifűzi a szintén feldobott cipőt, majd úgy csinál, mint aki lenyeli a fűzőt (közben elmebeteg hangokat ad ki), a végén pedig az első sorban állókkal énekelteti a Just A Man refrénjét, és aki nem tudja a szöveget, azt nemes egyszerűséggel nyakon vágja. Ez a koncert még úgy is felejthetetlen marad, hogy a We Care A Lot c. klasszikust mellőzték, amit egyébként is jelentősen enyhített a ráadásban a Vangelis-féle Chariots of Fire parafrázisa után eljátszott Stripsearch/Digging The Grave kettős.

Könnyed levezetésképp a nap végére a Turbonegro (lásd Visszhang rovat), majd hajnali egykor a Life Of Agony maradt, akik annak ellenére, hogy még mindig a tizenöt évvel ezelőtti lemezeikből élnek (a koncert kilencven százalékát szolgáltatta a debütáló River Runs Red, illetve az azt követő Ugly anyaga), még egy Faith No More után sem maradtak szégyenben. A tömött Headbangers sátorban az aprócska Life of Agony-zenészekből sokat nem lehetett látni (Alan Roberts basszusgitáros/főnök hercig kalpagján kívül), és a Turbonegrón gyengélkedő hangcucc itt is megölte néhányszor Keith Caputo énekét és a gitárokat, ugyanakkor egy River Runs Red/This Time nyitás még mindig hihetetlen erővel bír, a Respect lassú középrésze pedig még akkor is a fesztivál legnyomasztóbb pillanatainak egyike volt, ha Caputo rendre megspórolta a nehezebb részeket. Kérdés, hogy a meglehetősen semmilyen Broken Valley után, amiről csak mutatóban volt pár téma (a Justifiedot pont hanyagolhatták volna) mihez kezd egy húszéves zenekar, akiktől még mindig az első két anyag dalait követelik, de amíg időről időre átruccannak Európába ezzel a műsorral, addig részemről nincs probléma.

Sziget, augusztus 16.

Neked ajánljuk