Az Alice In Chains a Seattle-ből indult grunge alapcsapata volt a Nirvana, a Pearl Jam és a Soundgarden mellett. Kurt Cobain halálával a rövid életű stílus gyakorlatilag megszűnt könnyűzenei tényezőnek lenni - bár Amerikában most is nagyon jól mennek az olyan grunge-alapokon nyugvó, de sokkal inkább felhasználóbarát zenét játszó csapatok, mint például a Nickelback -, és sokáig egyedül a Pearl Jam volt aktív a fenti négy, meghatározó zenekar közül. Az Alice In Chainsről egykori énekese, Layne Staley 2002-es halála után kevesen gondolták, hogy valaha még színpadra fog állni, ám a zenekar egy William DuVall nevű énekessel visszatért, és idén új albumot is készített Black Gives Way To Blue címmel. Az Alice In Chains múlt pénteki, remekül sikerült budapesti koncertje előtt Sean Kinney dobossal (képünkön jobb szélen) beszélgettünk.
*
Magyar Narancs: Kinek az ötlete volt, hogy újra összehozzátok az Alice In Chainst?
Sean Kinney: Nem akarok túlságosan szerénytelen lenni, de igazából az enyém. A 2004-es cunami tragikus esemény volt, ugyanakkor számomra nagyon jó indoknak tűnt, hogy felhívjam Mike-ot és Jerryt (Mike Inez basszusgitáros és Jerry Cantrell gitáros - V. Á.), hogy csináljunk egy koncertet olyan ismerős arcokkal a mikrofonnál, mint Pat Lanchman a Damageplanből vagy Maynard James Keenan a Toolból. Innen indult az egész, de nehogy azt hidd, hogy rögtön abban a pillanatban elkezdtük gondosan tervezni azt, hogy újjáalakítjuk a zenekart, mert erről szó sem volt. Egyszerűen csak kíváncsiak voltunk arra, hogy képesek vagyunk-e egyáltalán Layne halála után a színpadra állni így hárman. Kicsit olyan érzés volt egyébként, mint egy csoportterápia, ahol nem tudod, mi vár rád, és hogy mi fog történni veled a következő pillanatban.
MN: Ekkor játszottatok először AIC néven Layne nélkül.
SK: Nagyon furcsa volt, pedig Jerry, Mike és én nem szakítottuk meg egymással a kapcsolatot, és többek közt Jerry szólólemezein is játszottunk, illetve turnéztunk is együtt, de ez akkor is más volt. Több mint húsz éve zenélek ezekkel az arcokkal, de Layne halála még szorosabbra kovácsolta a barátságunkat; másrészt valahol azt is érzem - és ebben Layne édesanyja is megerősített -, hogy úgy őrizzük meg legjobban az ő emlékét, ha folytatjuk a zenekart, Alice In Chains néven, a régi dalokhoz méltó új anyaggal. Rengeteg minden változott a zeneiparban, amióta utoljára Alice In Chains néven a színpadon álltunk: már messze nem akkora biznisz a rockzene, mint annak idején, és igazából azt sem gondolom, hogy rá lennénk szorulva, hogy pusztán a név mögé bújva haknizzunk. Ugyanakkor még mindig szeretünk együtt zenélni, és azt hiszem, ez a legfontosabb az egészben.
MN: Emlékszel rá, hogy melyik volt az első dal, amit eljátszottatok Williammel?
SK: Will elég komoly esélyese volt a posztnak, úgyhogy a cunami-segélykoncert után, amikor láttuk, hogy működőképes lehet a zenekar, nem is tartottunk olyasfajta meghallgatásokat, hogy mindenféle énekesek megtanulnak nyolc-tíz dalt, mi pedig választunk közülük. Egyszerűen fogtuk Willt, és lementünk a próbahelyre csak úgy jammelni, megnézni, hogy tudunk-e együtt dolgozni. Elég jó volt a hangulat, ahogy játszogattunk, úgyhogy valamelyikünk egyszer csak bedobta, hogy akkor most játsszuk el a Love Hate Love-ot, mire Will ijedt arccal a fejéhez kapott, és csak annyit tudott kinyögni, hogy: Jézusom! De aztán nagyon jól elénekelte, és igazából ekkor győzött meg minket arról, hogy ő a mi emberünk.
MN: Gondolom, sokan megkérdezték már, de elmondanád, hogy került az új lemezre Elton John?
SK: Ne gondolj különösebb koncepcióra ezzel kapcsolatban: a címadó dalba kellett egy-két zongoratéma, és valaki feldobta, szerintem félig-meddig viccből, hogy akkor már keressük meg Elton Johnt. Először természetesen jót röhögtünk ezen, aztán végül megkerestük, elküldtük neki a dalt, ő pedig megírta hozzá a témáit. Érdekes, de valamiért nagyon átérezte a dal mondanivalóját, és igen profi munkát végzett. Nincs túl nagy jelentősége ennek, de mégis, ha belegondolsz, elég súlyos egy Alice In Chains-lemezen Elton Johnt hallani, nem?
MN: A kilencvenes évek közepén feltűntél Johnny Cash zenekarában is.
SK: Igen, és nemcsak én, hanem még Kim Thayil is a Soundgardenből és Krist Novoselic a Nirvanából. Mi voltunk Johnny Cash kísérő zenekara a stúdióban, és játszottunk vele élőben is, Willie Nelson-dalokat például. Nagyon jó móka volt, még akkor is, ha személy szerint nem vagyok annyira oda a countryért - de Johnny Cash igazi amerikai hős.
MN: Az egykori Queensryche-gitárossal, Chris DeGarmóval is projekteztél.
SK: Chris nagyon régi kedves barátom, turnéztunk is együtt Jerry szólólemezével 1998-ban. Amikor kiszállt a Queensryche-ból, néhányszor leugrottunk a házistúdiójába zenélgetni, és ebből lett a Spys4Darwin. Amikor kész lettünk a dalokkal, lehívtuk Mike Inezt és Vinnie Dobrowskit a Sponge-ból, és felrántottuk azt a hatszámos kislemezt, ami később microfish címmel jelent meg, és tűnt el a süllyesztőben, mert értelemszerűen jóval kevesebb energiát feccöltünk az egész promotálásába, mint mondjuk Jerry a szólóalbumaiéba. De jó móka volt.
MN: Mike Starr-ról, a Chains első basszusgitárosáról tudsz valamit?
SK: Egy Celebrity Rehab című tévéműsorban vesz éppen részt, ami arról szól, hogy különböző hírességek próbálnak megszabadulni a káros szenvedélyeiktől a kamerák előtt, valahogy úgy, mint az Anonim Alkoholistáknál, csak nyilván semmi anonim nincs benne. Mike elég sok balhéba keveredett az évek során, úgyhogy most így próbál megszabadulni a függőségétől.
MN: És Seattle milyen most, majdnem húsz évvel a nagy grunge-robbanás után?
SK: Semmi különös: átlagos amerikai város, ahol történetesen össze tudok futni olyan jó barátaimmal, mint Chris Cornell vagy a Pearl Jam tagjai. Seattle túlmisztifikálása egyébként is csak médiafelhajtás volt, és a grunge címkét is csak azért találták ki az újságírók, hogy valaminek elnevezhessék azt, ami elsöpörte a nyolcvanas évek metálját.
