"Mint egy csoportterápia" - Sean Kinney - Alice In Chains

  • Vincze Ádám
  • 2009. december 3.

Film

Az Alice In Chains a Seattle-ből indult grunge alapcsapata volt a Nirvana, a Pearl Jam és a Soundgarden mellett. Kurt Cobain halálával a rövid életű stílus gyakorlatilag megszűnt könnyűzenei tényezőnek lenni - bár Amerikában most is nagyon jól mennek az olyan grunge-alapokon nyugvó, de sokkal inkább felhasználóbarát zenét játszó csapatok, mint például a Nickelback -, és sokáig egyedül a Pearl Jam volt aktív a fenti négy, meghatározó zenekar közül. Az Alice In Chainsről egykori énekese, Layne Staley 2002-es halála után kevesen gondolták, hogy valaha még színpadra fog állni, ám a zenekar egy William DuVall nevű énekessel visszatért, és idén új albumot is készített Black Gives Way To Blue címmel. Az Alice In Chains múlt pénteki, remekül sikerült budapesti koncertje előtt Sean Kinney dobossal (képünkön jobb szélen) beszélgettünk.

Az Alice In Chains a Seattle-ből indult grunge alapcsapata volt a Nirvana, a Pearl Jam és a Soundgarden mellett. Kurt Cobain halálával a rövid életű stílus gyakorlatilag megszűnt könnyűzenei tényezőnek lenni - bár Amerikában most is nagyon jól mennek az olyan grunge-alapokon nyugvó, de sokkal inkább felhasználóbarát zenét játszó csapatok, mint például a Nickelback -, és sokáig egyedül a Pearl Jam volt aktív a fenti négy, meghatározó zenekar közül. Az Alice In Chainsről egykori énekese, Layne Staley 2002-es halála után kevesen gondolták, hogy valaha még színpadra fog állni, ám a zenekar egy William DuVall nevű énekessel visszatért, és idén új albumot is készített Black Gives Way To Blue címmel. Az Alice In Chains múlt pénteki, remekül sikerült budapesti koncertje előtt Sean Kinney dobossal (képünkön jobb szélen) beszélgettünk.

*

Magyar Narancs: Kinek az ötlete volt, hogy újra összehozzátok az Alice In Chainst?

Sean Kinney: Nem akarok túlságosan szerénytelen lenni, de igazából az enyém. A 2004-es cunami tragikus esemény volt, ugyanakkor számomra nagyon jó indoknak tűnt, hogy felhívjam Mike-ot és Jerryt (Mike Inez basszusgitáros és Jerry Cantrell gitáros - V. Á.), hogy csináljunk egy koncertet olyan ismerős arcokkal a mikrofonnál, mint Pat Lanchman a Damageplanből vagy Maynard James Keenan a Toolból. Innen indult az egész, de nehogy azt hidd, hogy rögtön abban a pillanatban elkezdtük gondosan tervezni azt, hogy újjáalakítjuk a zenekart, mert erről szó sem volt. Egyszerűen csak kíváncsiak voltunk arra, hogy képesek vagyunk-e egyáltalán Layne halála után a színpadra állni így hárman. Kicsit olyan érzés volt egyébként, mint egy csoportterápia, ahol nem tudod, mi vár rád, és hogy mi fog történni veled a következő pillanatban.

MN: Ekkor játszottatok először AIC néven Layne nélkül.

SK: Nagyon furcsa volt, pedig Jerry, Mike és én nem szakítottuk meg egymással a kapcsolatot, és többek közt Jerry szólólemezein is játszottunk, illetve turnéztunk is együtt, de ez akkor is más volt. Több mint húsz éve zenélek ezekkel az arcokkal, de Layne halála még szorosabbra kovácsolta a barátságunkat; másrészt valahol azt is érzem - és ebben Layne édesanyja is megerősített -, hogy úgy őrizzük meg legjobban az ő emlékét, ha folytatjuk a zenekart, Alice In Chains néven, a régi dalokhoz méltó új anyaggal. Rengeteg minden változott a zeneiparban, amióta utoljára Alice In Chains néven a színpadon álltunk: már messze nem akkora biznisz a rockzene, mint annak idején, és igazából azt sem gondolom, hogy rá lennénk szorulva, hogy pusztán a név mögé bújva haknizzunk. Ugyanakkor még mindig szeretünk együtt zenélni, és azt hiszem, ez a legfontosabb az egészben.

MN: Emlékszel rá, hogy melyik volt az első dal, amit eljátszottatok Williammel?

SK: Will elég komoly esélyese volt a posztnak, úgyhogy a cunami-segélykoncert után, amikor láttuk, hogy működőképes lehet a zenekar, nem is tartottunk olyasfajta meghallgatásokat, hogy mindenféle énekesek megtanulnak nyolc-tíz dalt, mi pedig választunk közülük. Egyszerűen fogtuk Willt, és lementünk a próbahelyre csak úgy jammelni, megnézni, hogy tudunk-e együtt dolgozni. Elég jó volt a hangulat, ahogy játszogattunk, úgyhogy valamelyikünk egyszer csak bedobta, hogy akkor most játsszuk el a Love Hate Love-ot, mire Will ijedt arccal a fejéhez kapott, és csak annyit tudott kinyögni, hogy: Jézusom! De aztán nagyon jól elénekelte, és igazából ekkor győzött meg minket arról, hogy ő a mi emberünk.

MN: Gondolom, sokan megkérdezték már, de elmondanád, hogy került az új lemezre Elton John?

SK: Ne gondolj különösebb koncepcióra ezzel kapcsolatban: a címadó dalba kellett egy-két zongoratéma, és valaki feldobta, szerintem félig-meddig viccből, hogy akkor már keressük meg Elton Johnt. Először természetesen jót röhögtünk ezen, aztán végül megkerestük, elküldtük neki a dalt, ő pedig megírta hozzá a témáit. Érdekes, de valamiért nagyon átérezte a dal mondanivalóját, és igen profi munkát végzett. Nincs túl nagy jelentősége ennek, de mégis, ha belegondolsz, elég súlyos egy Alice In Chains-lemezen Elton Johnt hallani, nem?

MN: A kilencvenes évek közepén feltűntél Johnny Cash zenekarában is.

SK: Igen, és nemcsak én, hanem még Kim Thayil is a Soundgardenből és Krist Novoselic a Nirvanából. Mi voltunk Johnny Cash kísérő zenekara a stúdióban, és játszottunk vele élőben is, Willie Nelson-dalokat például. Nagyon jó móka volt, még akkor is, ha személy szerint nem vagyok annyira oda a countryért - de Johnny Cash igazi amerikai hős.

MN: Az egykori Queensryche-gitárossal, Chris DeGarmóval is projekteztél.

SK: Chris nagyon régi kedves barátom, turnéztunk is együtt Jerry szólólemezével 1998-ban. Amikor kiszállt a Queensryche-ból, néhányszor leugrottunk a házistúdiójába zenélgetni, és ebből lett a Spys4Darwin. Amikor kész lettünk a dalokkal, lehívtuk Mike Inezt és Vinnie Dobrowskit a Sponge-ból, és felrántottuk azt a hatszámos kislemezt, ami később microfish címmel jelent meg, és tűnt el a süllyesztőben, mert értelemszerűen jóval kevesebb energiát feccöltünk az egész promotálásába, mint mondjuk Jerry a szólóalbumaiéba. De jó móka volt.

MN: Mike Starr-ról, a Chains első basszusgitárosáról tudsz valamit?

SK: Egy Celebrity Rehab című tévéműsorban vesz éppen részt, ami arról szól, hogy különböző hírességek próbálnak megszabadulni a káros szenvedélyeiktől a kamerák előtt, valahogy úgy, mint az Anonim Alkoholistáknál, csak nyilván semmi anonim nincs benne. Mike elég sok balhéba keveredett az évek során, úgyhogy most így próbál megszabadulni a függőségétől.

MN: És Seattle milyen most, majdnem húsz évvel a nagy grunge-robbanás után?

SK: Semmi különös: átlagos amerikai város, ahol történetesen össze tudok futni olyan jó barátaimmal, mint Chris Cornell vagy a Pearl Jam tagjai. Seattle túlmisztifikálása egyébként is csak médiafelhajtás volt, és a grunge címkét is csak azért találták ki az újságírók, hogy valaminek elnevezhessék azt, ami elsöpörte a nyolcvanas évek metálját.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.