Jó kérdés, hogy vajon a Converge tagjainak áldás-e vagy átok, hogy annak idején, 2001-ben összehoztak egy Jane Doe című lemezt, ami azóta megkerülhetetlen hivatkozási alap minden poszthardcore-t és egyáltalán, a modern, huszonegyedik századi kemény zenét érintő diskurzusban. Hasonlóan meghatározó alkotásként egyedül talán a svéd Refused The Shape Of Punk To Come című örökbecsűje ugrik be, de az egyrészt még a múlt század kilencvenes éveiben készült, másrészt a Refused nem sokkal az album kiadása után feloszlott, a Converge viszont 2001 óta a harmadik lemezét adja ki, és mint azt borítékolhatjuk, illetve ebben az írásban látható is: az Axe To Fallnál sem fogják megállni a kritikusok, hogy ne emlegessék a Jane Doe-t akár rögtön az első mondatban.
Persze különösebb baj nincs a JD-t követő lemezekkel, sőt a közvetlenül utána jövő You Fail Me káprázatos indító négyese hallatán egy újabb JD-szintű klasszikust várhatott a hallgató. Valahogy azonban mindegyikből elfogy a szufla a közepére-végére, és általában pont azokban a pillanatokban, amikor a Converge tagjai a lemezírás során úgy gondolták, hogy most majd meg fogják fejelni legendás művük két záródalának - Thaw, Jane Doe - epikusságát. Na, ez nem sikerült nekik sosem, és az Axe To Fall előnye, hogy ebben az esetben legalább nem kínos és tragikus a végeredmény, mint a You Fail... In Her Shadow vagy a No Heroes Grim Heart/Black Rose tételeinél, hiszen az Axe két záródalában nem Jacob Bannon antiénekhangját hallhatjuk - amely tökéletesen alkalmatlan mindenre, azon kívül, hogy darabokra tördelt riffekre és vadul kánkánozó tempókra sikoltozzon -, hanem okosan megválasztott vendégek énekelték fel őket. Különösen a Neurosis-főnök Scott Kelly főszereplésével elhangzó, utolsó előtti Cruel Bloom sikerült hangulatosra, és ha ezt nem követné a záró, gyakorlatilag majdnem hasonló hangulattal és tempóval bíró Wretched World, akkor egy szót sem szólnék, de egy negyvenkét perces lemezen több mint tíz perc posztrockéletérzés nem nevezhető másnak, mint különösen durva dramaturgiai melléfogásnak. Ar-ról nem is beszélve, hogy hiába hangulatos ez a tíz perc, izgalmasságában, megszerkesztettségében és hangszerelésében - nem is beszélve a katarzisfaktorról - a nyomába sem ér a már említett Jane Doe című dalnak.
Az utolsó tíz perc egyértelmű csalódása ellenére az Axe To Fallon még mindig vannak olyan pillanatok, amelyek hallatán muszáj hanyatt esnie a hallgatónak. Az ízelítőként kikerült két dal, a Dark Horse és a címadó pont ilyenek - talán ezek ismeretében volt csalódás első körben a teljes lemez -, hiszen mindkettő egyrészt igazán jellegzetes, másfelől pedig a zenekar a védjegyszerű megoldásait úgy helyezi új szintre, hogy közben a Converge megalázó technikai fölényéből sem ment semmi veszendőbe. Kurt Ballou gitáros minden eddiginél több hetvenes éveket és rock 'n' rollt idéző témát írt - halld például a Dark Horse eszeveszett, üres húros, legatótechnikás pengetéseit -, és a dalok is annyira rövidek és velősek lettek, amennyire csak lehet. A címadó téma nincs két perc, de a lemez első felében csak az egyébként szintén kiváló Worms Will Feed és a Damages kúszik négy perc fölé, ezektől eltekintve két perc körüli az átlag dalhossz, ami azt eredményezi, hogy a Cruel Bloomig úgy gázol végig az emberen az Axe To Fall, mint ahogy egy élesre köszörült fejsze nyesi át a húst és a csontot. Ezek után pedig végképp kár az elhibázott lemezzárásért, hiszen szinte csak emiatt nem lesz az Axe To Fall az év lemeze nálam.
Epitaph, 2009
