Hiszen ha csupán erről volna szó, akkor a San Franciscó-i
Faith No More
újjáalakuló és augusztus 16-án szerencsére Magyarországot is elérő turnéját biztos nem neveznék oly sokan az idei nyár egyik legnagyobb könnyűzenei szenzációjának. És a legváratlanabbnak is, hiszen az 1998-ban feloszlott zenekar tagjai az elmúlt tíz évben olyannyira kategorikusan elzárkóztak mindenféle közös munka elől, hogy még a legoptimistábbak sem reménykedhettek abban, hogy valaha is láthatják még élőben a csapatot. 2009-re viszont megtört a jég, és az egykori stílusalapítók nemhogy egy-két fellépést, de komplett világ körüli turnét vállaltak be The Second Coming néven. Hogy új anyag is lesz-e, az persze kérdéses, de legyen ez a legkisebb probléma.
A Faith No More története onnan vált érdekessé, amikor a kamaszkorból épphogy kilépett Mike Patton, az akkor már működő Mr. Bungle énekese került az első két lemezt (We Care a Lot, 1985; Introduce Yourself, 1987) feléneklő, a legenda szerint kezelhetetlen frontember, Chuck Mosley helyére. A zenekar már akkor sem volt ismeretlen: a We Care A Lotból ugyanis, amelyet a biztonság kedvéért mindkét albumra feltettek, kisebbfajta sláger született, ugyanakkor mégis Patton érkezésével és a 89-es The Real Thing lemezzel indult be iszonyatosan a szekér. Nem is feltétlenül azért, mert Patton tökéletesen eladható volt akár tinibálványnak is - a korai időkben, lásd az Epic klipjét, amúgy konkrét Anthony Kieidis-epigonnak nézett ki, és nagyjából úgy is énekelt -, hanem mert a játékos és kísérletező kedvű lemez,amelyen az obligát metálhatások mellett ott volt az akkoriban rockkörökben is rohamosan terjedő funk, a pszichedélia, a soul és a hiphop, egyszerre volt képes problémátlanul fogyasztható, dúdolható slágerekkel (Epic, From Out Of Nowhere, Fallen To Pieces) megfogni az MTV-n szocializálódott ifjúságot, ugyanakkor megvolt benne a kellő elborultság ahhoz is, hogy a sokadik hallgatásra se forduljon unalomba. A The Real Thing egy teljes generáció alaplemeze lett: ettől az albumtól (és mondjuk a debütáló Rage Against The Machine-lemeztől) eredeztethető a komplett nu-metal hullám, hatása az olyanoktól kezdve, mint például a Korn vagy a Deftones (akik képesek voltak valami újszerűbb, világrengető trendet elindítani a Faith No More-örökség nyomán) egészen a szolgai másolókig kimutatható. Utóbbiak közül a Disturbed mutatta meg nemrégiben, hogyan nem lenne szabad eljátszani a Midlife Crisist.
Ez a dal a még kísérletezőbb és bizarrabb Angel Dust egyik klipnótája volt: ezen a nagyszerű anyagon (melyet a Guns 'n Roses előzenekaraként nekünk is bemutattak 92-ben a Népstadionban, hatvanezer brutálisan passzív honfitársunk füle hallatára) Patton már a zeneírásból is kivette a részét, és talán az ő experimentális zenékhez való bevallott vonzódása (itt érdemes megjegyezni, hogy a 91-es Mr. Bungle-lemez producere John Zorn volt) is hatással lehetett a lemez hangvételére. A mindent elsöprő gigasláger viszont itt sem maradhatott el: a lemezre vett Commodores-feldolgozás, az Easy lett a Faith No More azon dala, amitől később az istennek sem tudtak megszabadulni. Sajnálatos módon az Easyt rengetegen komolyan vették, annak ellenére, hogy mind a dalhoz készült videoklip - amelyben traszvesztitákkal színesített öltözői jelenetek, és az andalgó tempóra őrjöngő zenészek és közönség látható -, mind a feldolgozás hangneméből süt a vegytiszta szarkazmus. Jim Martinnál, a zenekar emblematikus (szakállas, hoszszú hajú, állandóan piros keretes szemüveget viselő) gitárosánál, aki a csapat vérbeli metálarcaként volt ismert (és a számos turné a Metallicával is elsősorban neki volt köszönhető), itt telhetett be a pohár, ugyanis az Angel Dust volt az utolsó vele készült lemez. A fanatikus Faith No More-rajongók szerint véget is ért a csapat aranykora, hiszen hiába kísérleteztek különböző zenészekkel, egyik sem volt képes sem zenében, sem fazonban pótolni Big Jimet, aki azóta tököt termeszt a kaliforniai Castro Valleyben, és magasról tojik a zenebizniszre. A Faith No More újjáalakult felállásában most az a Jon Hudson játszik, aki a zenekar feloszlás előtti utolsó éveiben fungált gitárosként.
A Faith No More utolsó két lemeze (King For A Day, Fool For A Lifetime, 1995; Album Of The Year, 1997) már közel sem kavart akkora vihart, mint annak idején a The Real Thing, ugyanakkor méltatlanság lenne mostohagyerekként kezelni őket, hiszen mindkettő kiváló alkotás, sőt megkockáztatnám, hogy a musicalszerű daloktól a kétperces, punkos kirohanásokig mindent magába sűrítő, mégis könnyen emészthető King For A Day... minden további nélkül mellétehető a 89-es lemeznek. Az azt követő turné hazánkat is elérte (a szemtanúk állítása szerint elég gyenge koncert volt), majd két évvel később a 97-es Szigeten láthattuk ismét a csapatot (az viszont baromi jó buli volt), az egy évre rá bekövetkezett feloszlás előtt. Az azóta eltelt tizenegy évben Mike Patton teljesen alámerült az experimentális zenében: a kivételesen jó próbálkozások (Fantomas, Tomahawk, Mondo Cane) mellett gyakran túl is lőtt a célon, amire a hazai közönség is láthatott példát a tavalyi, A38-as szólókoncertjén. Mike Bordin Ozzy Osbourne-nal zenélt együtt, Roddy Bottum billentyűs az Imperial Teen nevű zenekarában frontemberkedett, az alapító Billy Gould pedig szintén zeneközeli dolgokkal foglalta el magát, többek közt a Koolarrow Records beindításával. Tizenegy évvel a feloszlás után a Faith No More megkerülhetetlen zenekarnak tűnik. A négy, Mike Pattonnal készült album besorolható a rocktörténet örök érvényű klasszikusai közé - ennyi idő elteltével sem tűnik porosnak egyik sem. Ráadásul a csapat nem csak a már emlegetett nu-metal hullám elindításáért volt felelős: a különböző könnyűzenei műfajok egybeolvasztása, a stílusok fölötti, experimentális megközelítés olyan, friss zenekarokat is megihletett, mint például a The Mars Volta. A weben követhető fesztiválos fellépések tanúsága szerint a zenekar cseppet sincs rosszabb formában, mint a feloszlás idején - még az újjáalakulás elől sokáig a leginkább elzárkózó Patton is vidám kölyökkutyaként csetlik-botlik a színpadon, mintha el sem telt volna tizenegy év, úgyhogy nyugodtan mondhatom, hogy a Faith No More-koncert az idei Sziget kötelező programja.(Nagyszínpad, augusztus 16., 21.30)
*
A Sziget jóval undergroundabb, de legalább ugyanennyire kultikus fellépőjének, a Brujeriának is van Faith No More-os kötődése. Annak idején a fél metálvilág kapta fel a fejét erre a mogorva death-grind hatásokat mutató bandára - debütáló lemezük, a Matando Gueros (vagyis szabad fordításban Öld a fehéreket) 1993-ban jelent meg -, amelyről akkoriban az a hír járta, hogy mexikói drogkereskedők játszanak benne, és pontosan azért takarják el az arcukat a fotókon, illetve nem adnak interjút egyáltalán, nehogy a törvény a nyomukra bukkanjon. Csak két lemezzel később, a 2000-es Brujerizmónál derült ki, hogy mindez Billy Gouldnak, a Faith No More basszusgitárosának zseniálisan hülye vicce, aki néhány haverjával (többek közt Dino Cazaresszel és Raymond Herrerával a Fear Factoryből, Shane Emburyvel a Napalm Death-ből) évekre gyönyörűen hintába ültette a komplett metálszakmát. A Brujeria egyszerre képes polgárpukkasztóan primitív és hihetetlenül vicces lenni - és a legnagyobb ászuk még csak nem is az elhíresült Los Del Rio-feldolgozás (a diszkókból unalomig ismert Macarenát alakították Marijuanává), hanem a komplett Brujerizmo lemez, amely után a kreatív magnak számító Gould és Cazares (művésznevükön Güero Sin Fe és Asesino) a jól sikerült médiahacket követően el is hagyta a zenekart. De a rejtélyes frontember, Juan Brujo még kitart, és mivel mostanában olyan metálcelebritások zenélnek vele, mint a Carcass-frontember, Jeff Walker vagy az egykori At The Gates-ütős, Adrian Erlandsson (a hihetetlen rajzfimfigura-hangú Gaby Dominiguezről vagyis Pititisről nem is beszélve), feltételezhetjük, hogy nem csak a kuriózumérték miatt érdemes megnézni őket. (MTV Headbangers Ball - Rock Színpad, augusztus 14., 21.30)
Metálvonalon érdekes lehet még a norvég Satyricon koncertje, akik ugyan kezdenek igazán borzalmas lemezeket kiadni (a 2006-os Now Diabolical még kis szódával elment, de a friss The Age Of Nero már tényleg büntető), viszont a két évvel ezelőtti szigetes koncertjük tanúsága szerint még mindig nagyon erősek élőben. A klasszikus, folk inspirálta black örökségből - Satyr énekes annak idején egy folkos, nyugis anyagot is készített Wongraven néven, ami mára kultikus lemezzé érett - egyfajta rock'n'rollos, minimalista megközelítésű black metalba váltott Satyricon az elvakult blackerek szemében már régesrég kommersznek számít, ugyanakkor a szélesebb metálvilág csak az utóbbi években kezdte felfedezni magának a norvégokat. Ez a koncert még akkor is ajánlott, ha Satyriconék a koncertprogram összeállítását is gyakorta a papírformára szabják, és a legelvetemültebb darabjaikat, mint például a Rebel Extravaganza zárótételét, a zseniális, tíz perc fölötti Scorn Torrentet vagy a Volcano negyedórás Black Laváját sosem hajlandók bepréselni mondjuk az unalomig nyomott black metal "sláger" Mother North helyére.(MTV Headbangers Ball - Rock Színpad, augusztus 13., 23.00)
A hányattatott sorsú Turbonegro szintén Norvégiából érkezik, és ők azok, akik egyrészt annak idején úttörői voltak a ma skandináv rock'n'rollnak nevezet mozgalomnak, másrészt pedig a világ egyik legjobb lemezét készítették el annak idején Apocalypse Dudes címmel, amelynek elementáris szarkasztikusságát és csuklóból odakent kiváló slágereit még ők maguk sem voltak képesek megismételni később. A látványos színpadi cuccokba bújt csapat - Happy-Tom basszusgitáros jellegzetes matrózruhája és Hank von Helvete énekes dagadt, szőrös, sorozatgyilkos transzvesztitára emlékeztető fazonja védjegyszerű - a világ legfanatikusabb rajongótáborát, a Turbojugendet is maga mögött tudhatja - a többi tudnivalóért lásd interjúnkat a szemközti oldalon! (MTV Headbangers Ball - Rock Színpad, augusztus 16., 23.00)
A svéd Backyard Babies szintén a skandináv rockvonal híres képviselője, ám ők mindig is kevésbé veszélyes húrokat pengettek, mint a heroinfüggőségét egy bálnavadász-múzeum éjjeliőreként kipihenő Hank Von Helvete csapata. A legsikerültebb Backyard-lemezek (Total 13, Making Enemies Is Good) olyasmik, amelyeket a Guns `n Roses készíthetett volna el az Appetite For Destruction után, ha történetesen Európába születnek, és nem szívják magukba az anyatejjel együtt az amerikaias pozőrködést (ráadásul Nicke Borg, a Backyard Babies énekes-gitárosa nagyjából úgy néz ki, mint egy lakókocsinegyedben élő, kicsit lecsúszott Axl Rose). A legutóbbi SZIN-es és A38-as koncertjük alapján még mindig nem fáradtak meg ezek a svéd brigantik.(MTV Headbangers Ball - Rock Színpad, augusztus 12., 23.00)
Az utolsó nap hihetetlenül erős rockeresztéséhez tartozik felvezetés gyanánt a Nagyszínpadon játszó, kanadai Danko Jones: a világ egyik legenergikusabb triójaként nyomta tavaly is arcunkba minimál rock'n'rollját ugyanitt, a Szigeten. A totális undergroundból indult zenekar az utóbbi években lett igazán ismert, és bár a diehard Danko-fanatikusok szerint az utóbbi lemezeik (a Sleep Is The Enemy és a Never Too Loud) már nem annyira varázslatosak, mint a minden szempontból klasszikus Born A Lion, a Danko Jones mindenképp megérdemli, hogy végre a Nagyszínpadon bizonyíthasson. (Nagyszínpad, augusztus 16., 16.30)
A vasárnap esti Faith No More-koncert levezetéseképp pedig akinek még marad energiája, az megnézheti New York legnyomasztóbb, egyúttal legdallamdúsabb poszt-hardcore csapatát, a tavaly hazánkban már bizonyított Life Of Agonyt. Hihetetlenül fiatalon elkészített River Runs Red című debütáló lemezük tökéletes zenei lenyomata volt a kora felnőttkori kilátástalanságnak. A borzongató hangjátékokkal kiegészített anyagot azóta sem tudta megfejelni az annak idején hoszszú évekig hallgató csapat: a feloszlás előtti másik két album, az Ugly és a Soul Searching Sun könnyedebb hangvételű, amúgy remek lemezek voltak, de az újjáalakulás után készített Broken Valley egy-két kivételtől eltekintve felejthető - ám ahogy tavaly, úgy valószínűleg idén is a biztos slágerekre épül majd a program.(MTV Headbangers Ball - Rock Színpad, augusztus 16., 01.00)
